MENÜ

BRÁTÁN ERZSÉBET

A LÓTUSZ SZIRMAI

Minden mindennel összefügg

 

Minden energia.

Minden energiából áll és tudattal rendelkezik.

Az energia tudattal rendelkezik, (személyisége van), egyek vagyunk vele, ugyanabban a mezőben kapcsolódunk össze, közös a forrás, ugyanaz az erő működtet minket.

Rezgéseink által egyfolytában jeleket küldünk egymásnak, adunk-veszünk. A jelek áthatolnak mindenen, sem tér, sem idő nem szab korlátot nekik, mivel egyik sem létezik. Minden mindennel összefügg, kihat az Univerzum legtávolabbi részére is.

A világegyetem számos szintből áll, melyek folyamatosan üzennek és kölcsönösen hatnak egymásra.

Egyek vagyunk! De hogyan?

Mint a mágnes, akármeddig daraboljuk, a legkisebb darabka is mindig mágnesként fog működni, mert a rész magában hordozza az egész tulajdonságait.

A rész egészként képes működni.

Egyetlen atomba bele lehet sűríteni egy világegyetemnyi információt is. Akármekkora dimenziót le lehet redukálni a semmire, a semmi pedig akármekkora dimenziót létrehozhat.

 

Az univerzum rendszere rezgéseken alapul, a rezgésszint határozza meg, hogy egy anyag mivé válik. A rezgést az energia folytonos mozgása hozza létre, mely mérhető és tapasztaljuk is: Képzeljünk el két aprócska, láthatatlan alapenergiát, amint oda-vissza jeleket küldenek egymásnak. Fényt bocsátanak ki, súrlódásuk és folytonos mozgásuk által elektromosságot hoznak létre, eközben hangot adnak, valamint illatuk is van. Ez kicsiben, de ebből egy egész, sőt több világegyetemnyi egymással összefüggő energiahalmaz teszi folyamatosan ugyanezt…

Vevőkészülékek vagyunk a frekvenciák tengerében, és amit kiszűrünk ebből a kavalkádból, az csak egyetlen szeletkéje a valóságnak. Mélyebb és magasabb szinten (is) minden mindennel összefügg, bár szerencsére ezen a felszínen tapasztalható illúzión gondolataink irányításával minden pillanatban alakíthatunk.

A test

Anyagi testünkről bőven írtam már az eddigi fejezetekben, itt még egyszer nagyvonalakban megemlítem…

Az anyag nem szilárd, mert nem is anyag, Az egész egy olyan folyamat, esemény, történés, melyet a gondolataink hoznak létre, vagyis pillanatról pillanatra a tudat teremti meg az anyagot. Amit szilárdnak érzékelünk, azt különböző frekvenciájú energiák harmonikus összhangja hozza létre.

A tudat a teret érzékelhető anyaggá rendezi.

 

A hét fő csakra: gyökér – szakrális – köldök – szív – torok – homlok - korona.

Színei: vörös – narancs – sárga – zöld – kék – ibolya – lila

Akárcsak a szivárvány színei…

Endokrin mirigyek, melyeken áthaladnak: Mellékvese – nemi mirigyek – hasnyálmirigy – csecsemőmirigy – pajzsmirigy – agyalapi mirigy - tobozmirigy

Az ember hétévente változik…

Fejlődése végigmegy a csakrákon. Az ébredés csúcsa a 49. életév vége, aki addig nem ébredt fel, annak utána már sokkal nehezebb…

Minden szervnek külön elektromágneses mezeje van.

 

Anyagszinten való megjelenésünk, lényünk tíz százalékát teszi ki. Amit látunk, az múltbeli gondolataink eredménye.

A test szervrendszerek rendszeréből, a szervek sejtekből, a sejtek atomokból, az atomok szubatomi részecskékből, azok apró energiacsoportokból, végül pedig alapenergiából állnak. Testünk minden egyes alapenergiája folytonos rezgésben van, mozog, szüntelenül rezonál, átalakul, a világmindenség anyagából újrateremti önmagát, a sejtek emlékeznek, hiszen energiából állnak, az energia pedig tudatos. A tudás ott rezeg a körülöttünk lévő mezőben, mi is a mező része vagyunk, egy picit tömörebben.

A test szerkezete olyan, mint egy galaxis, a hatalmas űrben itt-ott lebeg egy-egy kis anyagi részecske, mint egy-egy bolygó a végtelen űrben, 100 trillió atom és 53 trillió sejt alkotja. Az atomok mindegyike 99,999 %- ban üres tér, melyek önmagukban is olyanok, mint egy naprendszer. Az emberi test egy összetömörült információs energiamező. Az egészet az elme segítségével leginkább az a mező irányítja, ami körülvesz minket. Mágneses mezőnek is nevezhetjük, hiszen minden egyes apró részlete egészként működik, akár a mágnes, amit feldarabolunk.

A test 70 %-a víz.

Dimenziók

Első három a tér: hosszúság (vonal), szélesség (sík), magasság (test)

Negyedik: az idő, ami = mozgás

Ötödik: a GONDOLAT, amely az elme terében születik meg

Hatodik: Az értelem

Hetedik: az érzelem tere

Mindig a magasabb dimenziók képesek hatni az alacsonyabb dimenziókra. Nem véletlen, hogy a hetedik dimenzió az érzelem, a szív tere, minden üzenet oda érkezik, az érzelmeken keresztül szűrődik át…

 

Az agy

Az agyban található az elme tere, melynek 95 %-a víz, ami az információkat, az impulzusokat rezgésekben tárolja. Az agy valójában egy holografikus információt létrehozó és érzékelő mező, mely mindig két képet hoz létre. Egy virtuális és egy valós képet, egyiket odabenn, a másikat kinn. A bent lévőt gondolatnak nevezzük, a kintit pedig tárgynak. Amiről nincs meg a gondolatminta, azt nem vagyunk képesek látni.

Az agy képekben gondolkodik, megjelenik előtte – ezért nem ismeri a nemet.

Csodálatos magyar nyelvünk így fogalmaz:

KÉP-zeld el!

Nem tud különbséget tenni a gondolat és történés között. Ha tehát bármit elképzelünk, az úgy van! Megtörtént! Ezért nem mindegy, min törjük a fejünket.

A gondolat

A gondolat ötödik dimenziós objektum, amely az elmében keletkezik, de nem az agy hozza létre, 27x gyorsabb a fénysebességnél, mérhető energiahullám, ami keresztülmegy mindenen. Az általa generált folyamat hat a sejtekre, a testre, az által az egész univerzumra. Végső soron tehát a gondolataink eredményei vagyunk, azzá válunk, akinek hisszük magunkat, a gondolat teremtő energiát generál, ami információt küld a testnek (is).

A test információ adó-vevő…

A hatodik dimenzió az értelem, amely irányítani tudja a gondolatokat. Az agy magas frekvencián rezegve képes úgy irányítani a gondolatokat, hogy azonnal megvalósuljanak. (csodák)

A legmagasabb rezgés a szeretet, legalacsonyabb a félelem.

A fizikai világ a Teremtő gondolataiban született meg. Egyetlen szikrája bennünk is rezeg, ezért vagyunk képesek mi is a teremtésre. A forrásenergia részei, megnyilvánulásai vagyunk. Testünk és fizikai valóságunk gondolataink eredményei. Az agy mindig két képet hoz létre, egy virtuálist és egy valósat…

 

Honnan jönnek a gondolatok?

A mezőben benne lebegnek, lehívjuk a „köztudatból”, ahol minden tudás ott van… Ha azt hisszük, önálló gondolataink vannak, jusson eszünkbe, hogy csak rákapcsolódunk egy velünk egy frekvencián működő energiamezőre, amiből az információt nyerjük. Minél magasabb rezgésű a mező, amiből táplálkozunk, annál közelebb kerülünk a TEREMTÉS szintjéhez.

 

A szív

 

A hetedik dimenzió az érzelem tere.

A szív körüli energiamező ötezerszer erősebb, mint az agyé…

Mindig azt hittük, mindent az agy irányít, minden fejben dől el, pedig nem egészen így van. Az érzelmek sokkal tágabbak, mint hinnénk. Kimutatták, hogy minden impulzusra először a szív válaszol. Vagyis a szív veszi az üzenetet, időveszteség nélkül továbbítja az agynak, mely az elme tere, ott pedig létrejön belőle a gondolat. A világegyetem egyfolytában rezeg és üzen, üzennek és mi is üzenünk. Az üzeneteket érzéseken keresztül tapasztaljuk, úgy érkeznek a szívünkbe, onnan haladnak tovább az agy felé, ahol megfogalmazódik belőle a gondolat, amit szavaknak hallunk, ezért, ha tudni akarjuk, mit jelentenek, figyeljük meg, milyen érzéseket keltenek bennünk, milyen képek jelennek meg a hatásukra.

 

A szavak

 

A szavak a hozzájuk társított gondolatok által kapják meg a rezgésüket, jelentésüket, melyeket, ha kimondunk, azaz leadunk, a vevőkészülék dekódol, ezáltal érti meg, mit akarunk mondani. Hasonló rezgés a hasonlót vonzza…

A szavak gondolatokat generálnak, a gondolatok elindítnak egy folyamatot, amely által a tudat megteremti azt a fizikai valóságban is. A fizikai valóság illúzió.

Érdemes odafigyelnünk a kimondott és az írott szavainkra is.

Vigyázz, mit kívánsz, mert megvalósul.(Ne fesd az ördögöt a falra…) Viszont égbe kiálthatjuk kéréseinket is általuk. Ezt nevezzük imának. Egész nap egyfolytában imádkozunk…

Az a gondolat valósul meg leghamarabb, amelyik megkapja a megfelelő érzelmi töltést. Amibe beleadtuk szívünket-lelkünket.

 

A víz

Az élet kialakulását a víz segíti, víz nélkül nincs élet.

A víz kitölti a testünkben lévő űrt, információ adó-vevő, tárolja az üzeneteket, a rezgéseket, a gondolatok formáját magára ölti és át is tudja adni.

Testünk 70 %- a víz, melyre hatással vannak a gondolataink. Az agy 95 %-a víz, ami a gondolatok oda-vissza áramlását, a teremtő folyamatot hivatott szolgálni, valamint tárolja a tapasztalatokat, emlékeket és a tudást a kristályaiban.

A víz alapszerkezete tetraéder, ha felveszi az információt, hatszögűvé válik. A kristály a vízben lévő rezgés képe, a rezgés az információ, a rezgés maga az élet. A rezonancia tisztaság, azonosság. Hasonló rezgés hasonló rezgésnek tudja átadni az üzenetet, tehát ahhoz vonzódik.

Nincs két egyforma vízkristály, ugyanúgy, mint ahogyan két egyforma hópehely, vagy ujjlenyomat sem létezik. Minden egyes vízkristály egyedi.

A bennünk lévő vízben megjelenik a gondolataink rezgése, tehát a testünk alkalmas a mentális kódolásra.

A szeretet olyan gondolat, mely pozitív rezgést hordoz.

Gondolataink határozzák meg az életünket:

Ha többségében pozitív gondolataink vannak, pozitív lesz az életünk, ha harag, feszültség félelem gyötör, a bennünk lévő víz szerkezete megbomlik, nem jönnek létre kristályok, megbomlik a rezgés, ami betegségekhez, végső soron pedig a rend felbomlásához, halálhoz vezet.

A köztudatban már közhely: Az vagy, amit eszel, de azt még mindig nem sokan tudják, hogy nem az az étel, hanem az a gondolat!

A pajzsmirigy tiroxin nevű hormonjának az a feladata, hogy a lenyelt étel-ital mellé társítsa az éppen akkori gondolatot. Ezt jól tudták őseink, közmondás is született róla:

„Magyar ember, mikor eszik, nem beszélget!”

Az iváshoz társított mondat: „Erre iszunk!”

Hogyan tudjuk befolyásolni a gondolatainkat?

 

A gyönyörű képek nézegetése (is) rögzül az agyban, pozitív gondolatokat generálhatunk velünk, ezáltal elérhetjük a boldogságot, de ugyanez vonatkozik a csodálatos zenék hallgatására. A pozitív tartalmú szavak, képek és dallamok, amiket az évszázadok alatt hozzátársított gondolatok tettek azzá, ami, pozitív vízkristályok kialakulását eredményezik, azok pedig továbbadva az üzenetet, pozitív érzelmeket váltanak ki a testben, lélekben, elérhetjük a szeretet állapotát. A betűkkel írt szavaknak ugyanez adja meg az információt. Minden rezgés, a szavak is, a gondolatainkat és érzéseinket jelenítik meg írott formában.  A vizet lehet programozni, feltölteni szeretettel, ráírni az oldalára bármit, amit szeretnénk elérni, úgy, hogy a víz el tudja „olvasni”.

 

Minden gondolattal teremtünk, ami nem éppen akkor valósul meg, amikor megfogalmazódik bennünk, fáziskésésben van, ezért nem mindig vesszük észre az összefüggést.

Ha azt gondolod, igen, vagy ha azt, hogy nem, mindenképpen igazad van! HIT, a meggyőződés szerint történik minden – gondolat – infot küld a testnek (is).

Ahhoz, hogy gyökeresen új gondolkodásmódod legyen, először le kell rombolni a régi beidegződéseket, mintákat.

Minden felemelkedés előtt van egy nagy összeomlás. A régi romjain épülhet az új. – Feladás: a ragaszkodást is fel kell adni.

Miért akkor valósul meg, amikor rálegyintünk, hogy á, már mindegy? - Mert akkor feladtuk végre a görcsös ragaszkodást és ENGEDÜNK! Megengedjük, hogy megtörténjen…

 

Hajlandó vagy változni? – a KULCS önmagadhoz egyedül a te kezedben van.

 

 

 

 

Az önálló gondolkodás művészete

 

 

Az embert állítólag az önálló gondolkodás juttatta el odáig, ahol manapság tart.

Felmerül a kérdés, hol is tartunk ma? És vele egy időben: biztos, hogy az ember önállóan gondolkodik?

Valljuk be, hogy egész életünket áthatja a tanítás-tanulás folyamata, hiszen a feltétlen reflexeken kívül jóformán mindent mástól tanulunk meg, vagy veszünk át, ám miután beépült saját tudásunkba, már a miénk, és főleg, ha úgy is élünk…

Ha azonban azt hisszük, hogy mára mindent megértettünk, megfejtettünk, kiemelkedtünk (de honnan?), ettől többre nem is vagyunk képesek, jobb, ha leszállunk a Földre…

Sajnos tévhiteink ellenére ma sem tudunk többet ötezer évvel ezelőtti őseinknél, hiszen egyre távolodtunk az akkori tudástól és tévelyegtünk hamis eszmék hatása alatt. Őseink még tartották a kapcsolatot a felettünk álló szellemi lényekkel, akik segítettek minket mindenben, mi pedig most kezdjük végre újra elhinni, hogy egyáltalán felettünk is van valami - lassan, de biztosan ébredezünk…

Őseink a magasabb szellemi lények által papírra vetették, kőbe vésték, vagy a beavatottak útján tovább örökítették a nagy igazságokat és a létezés művészetének minden titkát. Voltak azonban olyan titkok, amiket kizárólag a beavatottak ismerhettek, mert az idő előtt szerzett tudás veszélyes.

Miért?

Mert aki még morálisan, szellemileg nem elég érett a tudás és a vele járó hatalom birtoklására, az többet árthat, mint használ a körülötte lévő világnak és az emberiség fejlődésének.

Ha ugyanis azt nézzük, hogy egy diktátornak tudomására jut az, hogy ő maga a teremtő, és bármit elérhet, amit akar, és ha legalább akkora hite van, mint egy mustármag, akár „rosszra” is használhatja a megszerzett tudását, illetve az azzal járó hatalmát. Mindig is voltak, akik világuralomra törtek, és le akarták igázni a többieket, akiket maguktól alantasabbnak véltek. Sokan meg is tették… Persze ehhez kellett a tömeg is, aki nem tartotta többre magát ennél. Ezen a téren sem sokat fejlődött a nagy többség, mert még ma is úgy érezzük, ha egy „primitív” népet felfedezünk, hogy valamilyen módon jogunkban áll leigázni, uralni, rezervátumokba zárni, puszta jó szándékból, miszerint tanítjuk őket, elhozzuk nekik a „civilizációt”. És ehhez még csak nem is kell több száz évet visszautazni az időben…

De vajon szükségünk volt minderre?

Hogy a tapasztalatot leszűrjük belőle – igen…

Hogyan tudták elrejteni a titkot, és miért nem keresték az emberek?

Keresték, kutatták, de csak féligazságok, halvány foszlányok és apró morzsák bukkantak felszínre. Minden ilyen irányú érdeklődést sikeresen kiöltek a népből az évezredek alatt, és bebizonyították, hogy nem érnek semmit… Voltak sötét korszakok, amikor nem volt szabad gondolkodni, mert máglyahalállal büntették az eltérő véleményeket, és felfedezéseket. (Amiről később általában kiderült, hogy igaz volt.) De nem mindenki áldozta fel életét az elveiért, a többség félelmében megtanult kifelé hallgatni, egyetértően bólogatni és alázatosan követni a hatalmon lévőket, valamint erre tanította az utódait is.

Az ember azonban soha nem adta fel, lelke mélyén mindig is tudta, hogy kell lennie valaminek, ami még nincs a birtokában. Valami ősi ösztön vezérelte, hogy tovább keresse a titkot, és megértse a világegyetem működését, hogy eljusson az önálló gondolatok alkotásához, és ne kelljen másokat követnie. Mindennek be kell érnie, előbb-utóbb eljön az ideje…

Mi a gondolkodás, ami megkülönbözteti az embert a többi lénytől és az állatoktól?

A gondolkodás az ego természete.

Mit tesz az ego?

Tapasztalatokat gyűjt, rendszerez, kategorizál, a jelenben történteket összehasonlítja a múlttal, és figyelmeztet, hogyan tovább a jövőben. Az ego soha nincs a jelenben, mert azt nem ismeri, nem tudja bedobozolni, és kategorizálni. Ha az ember egyedül rá hallgat, akkor nagy bajba kerülhet, hiszen a múltban kalandozik, azon keresztül pedig a jövőért aggódik, folyton felteszi a kérdést:

Mi lesz ha… ?

Ezért a kérdésért bizony sokan életüket vesztették a századok során… addig aggódtak, amíg bevonzották az eseményeket és utána megfogalmazták mindenkire érvényes törvénynek, ami annyiban igaz, hogy amitől félünk, azt tényleg bevonzzuk…

Más gondolkodóknak pedig sikerült valamennyire megérteni az élet működését, természetesen a saját szemszögükből, utána azt a gondolatsort rákényszerítették a többi emberre. Persze szellemi vezetőkre mindig is szükség volt, de nem mindegy, mit és mire tanítottak, hová vezettek…

Mindig voltak olyanok, akik önálló gondolatok híján féltek, mert nem hittek magukban, nem volt önbizalmuk. Ezt ki is használták rendesen, hogy tömegeket igázzanak le, néha olyan elvekért, amin ma már csak nevetni tudunk…

De ma talán mindenki önállóan gondolkodik?

Bizony, még mindig akadnak, akik rá akarják erőltetni a tömegekre a gondolataikat és olyanok is akadnak szép számmal, akik a többség után mennek. Aki nem áll be a sorba, csodabogárnak tűnik, kiközösítik, vagy becsmérlően nézegetik.

Találkoztam például olyanokkal, akik az egyházuk technikáit javasolták és hirdették gőzerővel. Sohasem bírtam a térítést, főleg nem az erőszakosat. Elmondtam nekik, mi a bajom ezzel: Nekem senki ne szabja meg, hogy csak és kizárólag egy technikát alkalmazzak! Szabad, önálló ember vagyok, a Brátánizmus elveit követem, ami csak az enyém, hiszen az én szemszögemből egyedül én látom, tapasztalom, élem meg a világom! Megnézhetek több mindent, figyelembe vehetem mások évezredes tapasztalatait, de azok nem az én helyzetemből láttatják a világot.

Ilyenkor csodálkozva néznek, látom önteltnek tartanak, pedig nem olyan indulatból mondom, aztán megkérdezik:

- Hiszel Istenben?

– Milyen istenben?

– Hát Istenben… - pislognak tétován.

- Nem hiszek, hanem tudom, hogy létezik egy magasabb intelligencia, egy fő rendező elv, vagy energia, de lehet, hogy gondolati erő, hiszen megtapasztaltam többször a létezését.

Minden egy tőről fakad, mégis annyiféle, ahány létező él a Földön, mindenki másnak nevezve, különböző módokon jutott el az általa megélt megoldásig, de az nem biztos, hogy érvényes másokra, főleg nem mindenkire. Ez is pont olyan, mint az ujjlenyomat… egyedi…

Létezik egy ERŐ, tőlünk függetlenül, melyet mindenki használhat, ha rájön, milyen módon, de az út ahhoz egyedül önmagán keresztül, befelé vezet. Tehát minden közös tőről fakad, ugyanabból az erőből táplálkozik, még akkor is, ha másnak nevezzük, mindenki ebben a közös illúzióban önálló EGY-ÉN, akinek más az izmusa, mert ő más ponton tölti be azt az űrt, ahonnan hiányozna, ha nem lenne ott! Figyeljünk a saját belső hangokra, megérzésekre, tapasztalatokra. Ha figyelembe is vesszük a mások által eddig összegyűjtött ismereteket, nem szabad semmit vakon, bigottan követni! Le kell szűrni belőle a számunkra valóban hasznosat, amit el tudunk fogadni sajátunknak, majd hozzá kell tenni a saját igényeinket, tapasztalatainkat, belső megérzéseinket. Ebből meglesz a saját izmusunk!

Van, aki ezt mókuskodásnak nevezi… - Igaz, ez mindaddig az is, amíg nincs egy szilárd, biztos tudás alapnak.

Ezért, ha valaki önálló gondolkodásra vágyik, amiben biztos lehet, nem árt egy olyan szellemi vezetőt találnia, aki mellett megtapasztalhatja a csendet, aki nem akar rákényszeríteni semmit, hanem végtelen szeretetével, elfogadásával és határtalan türelmével engedi, hogy önállóan, szabadon egyedül kibontakozhasson.

Az igazi szellemi vezető nem adja készen a tanítvány kezébe a megoldást, hanem megtanítja, hogyan hallgasson a belső hangjára. Engedi… A belső hang a szívünk, a bennünk élő lélek hangja, akiben mindig meg lehet bízni.

Hogyan tudja a mester mindezt elérni?

Ha szükséges, példázatokat mesél, tanmeséket mond el, amiből a hallgatók leszűrhetik a tanulságot, és beépíthetik saját tudásukba. A reakciók persze a tanítványok szellemi fejlettségétől függően változnak…

Akkor a miénk a tudás, ha már nem a mások által kimondott igazságokat szajkózzuk, hanem belőlünk fakad és a szerint élünk! Ehhez szükségünk van egy bizonyos belső fejlődési folyamatra, hogy szellemileg elég érettek legyünk az önálló gondolkodásra, a befogadásra és saját vélemény alkotására.

Honnan tudjuk, hogy a „jó” hangot hallottuk meg? Mert ugye a diktátorok is hangot hallanak… - kezdetben ezért érdemes a mester mellett élni…

A hang biztosan helyes, ha olyan tettekre és gondolatokra sarkall, amivel nem ártunk senkinek, sőt, mi is örülnénk neki, ha ezt tennék velünk… A hang, ami szívünkön, a szereteten, az érzelmeiken keresztül érkezik hozzánk és mélyen érint bennünket…

Mit tegyen, akinek nem jut „mester”?

Mester bárki és bármi lehet, egy gyermek, egy hang, egy dallam, egy zene, egy film, egy másik ember, egy írás, egy könyv, egy idézet… de ezért nem kell aggódni, mert ha készen áll a tanítvány egészen biztosan megérkezik, rátalál a mester!

Őseink is hallgattak a nagy gondolkodókra, akiknek szavai először mélyen megérintették a lelküket, majd beíródtak a tudásukba, végül pedig belülről fakadtak és már úgy éltek tovább…

Ha eljutunk egy bizonyos fejlettségi szintre, lesz fülünk, hogy halljunk és lesz szemünk, hogy lássunk. Arra is rájövünk, minél többet tudunk, annál biztosabban semmit sem… A világegyetem olyan, emberi aggyal felfoghatatlan végeláthatatlan összefüggések rendszerében működik, hogy emberként, idelenn lehetetlen mindent tudni és megérteni. A tudás egyébként is vagy a múltra, vagy a jövőre irányul, tehát az is az ego természete. Az igazi bölcsek mindent tudnak és semmit sem. Arra törekszenek, hogy a megszerzett tudást a jelen pillanat maximális átélésére használják.

Buddha szerint nem vagyunk mások, csupán gondolataink eredményei. Tehát azok vagyunk, amit gondolunk magunkról, hiszen minden gondolattal teremtünk. A gondolatainkkal teremtjük meg azt a világot, amiben élünk, úgy a szűkebb, mint a tágabb környezetünket, tehát nem mindegy, mi forog a fejünkben.

Az agy magas frekvencián rezegve irányítani tudja a gondolati energiát, amivel bármire képesek lehetünk. Jézus is a szeretet magas frekvenciáján rezegve irányította a gondolati energiáját, ezzel az energiával emelte a betegek rezgésszintjét, gyógyított, vagy éppen a vizet borrá változtatta. Minél magasabb frekvencián rezgünk, annál több csoda történik velünk és körülöttünk… Ha a szeretet érzésén keresztül képessé válunk megváltoztatni gondolatainkat, olyanná formálhatjuk a világunkat, amilyenné szeretnénk, hogy váljon.

 

 


 

 

Mit jelent a szerzőnek az írás és az olvasónak az olvasás?

 

 

Egy szerzőnek saját műve egyben a saját gyermeke is. Szívét-lelkét beleadja, ő maga is benne él, ezért pontosan úgy szeretne vele eldicsekedni, mint a saját édes kisbabájával, akiben rengeteg örömét leli, nemcsak ő, hanem mindenki, aki szereti a gyermekeket. Jól lehet minden szerző médium, hiszen hallja a hangot, és érzi, hogy le kell írnia, mert az valami küldetésféle és talán másoknak is hasznára lehet, akik ilyen módon nem képesek venni a jeleket, de meg tudják érezni az olvasás közben átélt érzelmeiken keresztül.

 

A fenti sorok igen sok kérdést felvetnek az emberekben…

Mi az a hang, amit hall a szerző?

Mostanában például egyre több helyen olvashatjuk, hogy az Univerzum üzen, vagy elintézi nekünk, de mi, vagy ki az az Univerzum és ki működteti?

Ha azt mondjuk erre, hogy minden energia, akkor azon morfondírozunk, hogyan lehetséges?

Ez az energia céltalanul, személytelenül lebeg a levegőben?  Ha pedig az energia egy vagy több személy, akkor mi célból foglalkozik velünk, miért pont nekünk üzen?

Ki üzen és miért?

Ki az Isten? Kik az angyalok és az egyéb szellemi segítők?

Mit jelent a kérd és megadatik?

Hogy jön mindez az íráshoz és az olvasáshoz?

 

Az energia tudattal rendelkezik, tehát van személyisége és azáltal vagyunk egyek vele, hogy ugyanabban a mezőben kapcsolódunk össze, közös a forrás, ugyannak a játéknak az alkotóelemei vagyunk, egy bölcsőben ringunk, ugyanaz az erő működtet minket. Minden olyan fenn, mint lenn, mindünknek van saját személyisége és feladatköre, akárcsak szellemi segítőinknek és ezt az elvégzendő dolgot a legfelsőbb Teremtőtől kaptuk, mi több, önként vállaltuk. Szellemi segítőink létező lények, pusztán annyiban különböznek tőlünk, hogy számunkra látható fizikai testük nincsen (pedig az is energia), és ők szellemileg fejlettebb szinten rezegnek, ahová majd mi is eljutunk, és akkor majd mi is taníthatunk tőlünk alacsonyabb rezgésű lényeket. Mindegy milyen nevet adtunk nekik, lelkünk mélyén mindig is tudtunk róluk, érezzük őket. Velünk együtt alkotják a látható és a láthatatlan, de érezhető Univerzumot. Jeleket küldenek, álmokat, és olyan véletlennek tűnő nem véletleneket, melyekkel terelnek minket utunkon, hogy végül beteljesíthessük karmánkat, ha hajlandóak vagyunk elfogadni és megtenni a szükséges lépéseket. A hangok és a jelek egyfolytában benne rezegnek, pulzálnak a levegőben, az Univerzumnak nevezett csodálatosan összerendezett, összefüggő tudathalmaz, amibe mi is éppúgy beletartozunk, így beszélget mindenkivel, a kérdés tehát soha nem az, hogy kivel, hanem, hogy ki hallja meg. Talán egyszerre többen is, vagy talán éppen senki sem, ez a rezgésszinttől, a befogadó képességtől, ráhangolódástól függ, mint ahogyan az is, milyen hangot hallunk. - Néhányunk szerint nemcsak a „jó” oldal igyekszik üzenni, néha félreértelmezhetjük a jelet, vagy saját rezgésszintünkhöz mérten talán éppen a „rossz” hangot halljuk meg, vonzzuk be. Itt felmerül a kérdés, létezik-e a rossz, vagy mindennek a megtapasztalására szükségünk van ahhoz, hogy végül eljussunk a legmagasabb rezgésbe? Az utóbbi…

Öröktől fogva örökké, minden pillanatban végtelen féle alakban jelennek meg a jelek, az egész világmindenség üzen, hallgassunk, figyeljünk és legyünk türelmesek, mert lehet a következő dalban felhangzanak a várva várt szavak, ott lesz a válasz egy újságcikkben, egy könyvben, versben, filmben, személyben, a folyó suttogásában, az óceán mormolásában, vagy a szellőben, mely a fülünkbe dúdol.

Mint tudjuk, minden energia, az pedig egyfolytában mozog, rezeg, változik, mozgása által hangokat bocsát ki magából. Az energiahalmaz rezgése az a hang, amit hallhatunk, maga a sugallat, az ihlet, az pedig szüntelenül szól mindenkihez!  Miért szavakban halljuk?

Nem biztos, hogy szavakban, de csak úgy tudjuk felfogni, érteni, továbbítani, arra vagyunk hangolva, kódolva, akár egy adó-vevő, tehát mi éppúgy üzenünk! Az üzenetek érzéseken keresztül érkeznek a szívünkbe, majd onnan haladnak tovább az agy felé, ahol megfogalmazódik belőle a gondolat, amit már szavaknak hallunk, ezért, ha tudni akarjuk, mit jelentenek nekünk, figyeljük meg, milyen érzéseket keltenek bennünk. Mindez azonban olyan gyorsan történik, a pillanat törtrésze alatt, azaz azonnal, hogy észre sem vesszük, és azt hihetjük, magát a hangot hallottuk. Az érzéseket olykor nehéz felfedezni és önmagunkra vonatkozóan lefordítani, gyakran még nehezebb tudomásul venni a jelentésüket, vagy azt, mire akarnak tanítani, viszont éppen a legmélyebben megbúvó érzések rejtik a számunkra legmagasztosabb igazságot. Az érzések a legtisztább üzenetek, a lélek, a szív nyelve, melyet nem szavak alkotnak, sőt a szavakra rakódott egyedi jelentések miatt nehéz átadni, ezért az olvasónak is értővé kell válnia az érzésekre, hogy pontosan tudja venni a jelet, amit egy írás közvetíteni szándékozik. Már tudjuk, hogy egy írásban ezerféle üzenet rejlik, attól függően, ki olvassa és mikor, mindenkinek mást jelentenek. Még egy emberöltő alatt többször elolvasott műben is mindig mást fedezhetünk fel, a közben szerzett saját tapasztalatok, vagy rezgésszint emelkedés miatt. Életünk minden pillanatát átitatják a lélek nyelvének ki nem mondható szavai, bennünk rezegnek, nekünk, értünk, rólunk szólnak, ezeket sugározzuk ki magunkból és adjuk át a környezetünknek. A „kérd és megadatik” igazsága itt válik érthetővé, hiszen ha üzennek, halljuk, ha üzenünk, azt hallják, ha kérdezünk, felelnek, minden akcióra van reakció, tehát oda-vissza működik. Testünk közvetít, akár az író, aki katalizátor az ég és föld, a fenn és lenn, a hang és az olvasó között. Egy értő, figyelmes, érzékeny olvasó szíve a szavakat lefordítja érzésekre, így élheti át az igazi lélekérintést.

 

 

 

Tanulás & Tanítás

 

 

Tanulásnak nevezték el, miután csecsemőként érkezett a Földre. Lassan öntudatra ébredt és úgy vélte, egész ittléte alatt egyedül az lesz a feladata, hiszen nem véletlen kapta a nevet. Éppen ezért engedelmesen alávetette magát minden Tanításnak. Mindig úgy tett mindent, ahogyan Mások elvárták tőle. Azt gondolta, ők már kitapasztalták, előtte járnak az úton, tudják és megmondják, mi a jó neki, hát megfogadja a tanácsaikat. Kezdetben még emlékezett valamire Igaz Valójából, de az évek során egyre inkább elvesztette Fonalat, Homály pedig sikeresen elfedte előle a benne rejlő Kincseket és Tudást.

Szeretet kísérte, amíg semmi gátat nem tett Senki útjába, engedelmesen alávetette magát, hallgatott Szóra, Tanácsra, Anyára, Apára, Tanításra… Megérezték benne Elfogadást, tanulni akarást, azért szerették.

Beállt a sorba, fej-fej mellett küzdött ő is, hiszen úgy tanulta, az Élet Küzdelem. Főleg Anyagban kereste Mindent (mint oly sokan). Fél életét ezzel töltötte, de legalább elégedett volt. Magába nem merészelt nézni, mert félt attól, amit ott talál.

Bólogatott, meghajolt, hálásan haladt tovább és várta, hogy eljöjjön a várva várt, és beígért Szép Jövő…

 

De hiába - sosem ért ide…

 

Addig-addig várakozott és igyekezett mindig megfelelni, amíg teljesen kicsúszott Talaj a lába alól. Már nem tudta, hol van, kicsoda, kiért-miért él, miért küzd és mi a Feladat.

 

Fellázadt, és egyből falakba ütközött…

 

Álmaiban és gondolataiban Hiány meglátogatta, hasztalan próbálta elhessegetni… - mégis elültette Magot…

Már érezte, több kell, hisz jóval nagyobb és magasztosabb Cél és Küldetés, mégsem tudta, merre tovább.

Kereste-kutatta, de nem találta Kiutat.

Egyedül nem ment…

Megrendült a hite, szíve-lelke sajgott, fájdalmasan vergődött Kétely csapdáiban, Szenvedés pedig máglyaként perzselte minden sejtjét. Kínozta – direkt kínozta…

Önbizalma kútba dőlt Mások Akarata miatt…

 

Szenvedés hűséges társként kísérte tovább, úgy tűnt, örökre vele marad, nehogy elfelejtse, az Élet Küzdelem…

 

- Elég volt! Egyszer minden Pohár betelik! – kiáltotta.

 

Elhatározta, hogy összeszedi magát, és kimászik Pokolból, Számvetés segített értékelni az addigi életét.

- Te vagy, aki mindig meghajoltál, hang nélkül tetted, amit elvártak tőled, zokszó nélkül engedted, hogy fát vágjanak a hátadon, csak, hogy Másoknak Jó legyen. Rendíthetetlenül hittél Másokban és az eszméiknek! Nem használtad saját megérzéseidet, nem hallottad Hangot, eltakartad Fényt! Ego ural, Szív elnyomottá vált, háttérbe szorult. Gondolj magadra is! Hallgass a szívedre!

- Miért? – üvöltötte keserves fájdalmában.

– Miért én? Pedig Jó voltam!

– A szívemre? Hogyan? – kérdezte, de már Senki sem felelt.

 

Krokodilkönnyek között, keserűen szemlélte Múltat…

Majd megfordult, és a másik irányba nézett: Sötét Jövőt, Káoszt és Zűrzavart látott.

- Hová vezet mindez? Bármerre megyek, Érzéketlenség, Bűn, Háború, Harag, Hazugság, Rosszindulat, Csalás, Butaság. Hová fajulhat még a Világ? Amikor Mások felfedezték bennem Aggodalmat, Hiányt, Kételyt, és a napról napra egyre növekvő Űrt, nem hogy segítettek, hanem számtalanszor rúgtak egyet rajtam. Kinevettek, megaláztak, majdnem eltiportak… - ontotta Panaszt, Senki azonban nem felelt…

 

Lassan ráébredt, abból kap még többet, amit nem akar, de még nem tudta, miért…

 

Amikor egy napon Angyal megjelent előtte, azt hitte, eljött érte Vég.

- Már úgyis minden mindegy, ettől rosszabb már nem lehet! – legyintett beletörődötten.

Angyal nem szólt semmit, Fényt sugárzott, Meleg Szeretetet, mélyen a szemébe nézett, amitől megérezte, mindent tud róla, majd felé nyújtott egy pohár italt.

Elfogadta…

– Jöjjön, aminek jönnie kell, ha mennem kell, hát megyek! – felkiáltással fenékig kiürítette a poharat…

 

Elsötétült minden…

 

Magába zuhant…

 

Öntudatlanul lebegett Végtelen Semmi karjaiban…

 

Időtlen idők után Valami felderengett…

Sejteni vélte, több annál, mint aminek látszik.

Jóleső Meleg Érzés elöntötte minden sejtjét, sugárfényes ujjaival megérintette a füleit, és a szemeit. Meglátta Fényt, Hangot hallott, attól a pillanattól látott, hallott, és odabenn, mélyen belül, a Titkok és Csodák Kertjében megtalálta Kincset. Azt a Kincset, amire mindig várt, amit keresett, de nem tudta, merre kell, és félt, hogy csak Álom játszott vele, amikor sejtetni vélte…

Sohasem gondolt arra, hogy önmagában megleli, és arra meg végképp nem, hogy mindig is ott volt, van és lesz…

 

Érzékelését kiterjesztette, túl önmagán…

Csecsemőnek érezte magát, aki most tanul mindent újra. Átértékelte Életet.

 

Feltört belőle saját mondandója.

Olthatatlan Vágy űzte, hogy Mindenkivel közölje Jó Hírt, bármerre járt, egyfolytában ontotta Szót, egyre szélesebb tömegek hallgatták a Hangot.

 

Közben megismerkedett Reakcióval, ami mindenütt más volt. Saját hazájában hitetlenkedve álltak előtte, és nem akarták elfogadni a benne megérett Változást. Még mindig azt a kicsi Tanulást látták benne, akit kezdettől fogva ismertek. Nem értették, hogy az Ember (is) folyamatosan változik, fizikai szinten (sem) semmi sem állandó.

Ismeretlenek hittek neki, hívták, várták, kérték, menjen hozzájuk, némelyek fél karjukat odaadták volna egyetlen vele töltött percért, míg régi ismerősei még mindig kételkedtek nagyszerűségében. Ennek ellenére teljes erőbedobással, hittel és meggyőződéssel segített Másokon, (azokon is, akik addig bántották). Amerre járt egyre jobban felgyújtotta Lángot. Létével bizonyította, Semmi sem fontosabb Szeretetnél, Kapcsolatnál, és önmagunk megismerésénél, hogy tudjuk, kik vagyunk, miért jöttünk. Meg akarta mutatni, hogy Mindenkiben él egy Szikra, amit ha táplálnak, lángra gyúl és általa megvilágosodik Küldetés, elárasztja Földet Szeretet. Mindenki változhat, de egyedül belülről, önmagából, és akkor vele együtt változik körülötte Minden. Senkinek sem kell erőn felül többet tennie, mint amennyi az ő feladata. – Da azt meg kell tennie…

 

Az Emberek Boldoggá váltak, ha hallhatták, mert mellette felismerték saját nagyszerűségüket és általa rátaláltak a bennük lévő Kincsre, átélték Egységet, a végtelen Semmit és Mindent. Együtt szárnyaltak határtalan magasságokba, közösen készültek Forrás felé.

Néhányan Prófétának, mások Tanítónak szólították, de ő szerényen elhárította Titulust. Tanulás annyira belejött a szerepébe, hogy nem törődött magával egyedül Másokkal, szerette volna, ha átérzik, amit felfedezett, tudta az maga Küldetés. Megfeledkezett önmagáról, még mindig nem hitte el, ki ő valójában, önmagát volt legnehezebb felismernie. Háttérbe szorította saját igényeit. Pedig tudta, hogy Mások Azok, látta, mégis kételkedett, így inkább nem foglalkozott vele…

 

Eljött Nap, amikor Valaki azt mondta neki:

– Mesterem! Te vagy a Tanítóm! Köszönöm Neked! – borult a lábai elé túlcsordult szívvel.

Meglepődött… Lesett valami benne… Amit akkor a szemeiben látott…

Lehajolt érte, és tétován magához emelte.

- Kelj fel! Senki sem Különb, se nem Jobb, se nem Rosszabb Másoknál! Mind Egyek vagyunk! Külön-külön Lépcsőfokon! – felelte Tanítványnak, mintha nem is ő mondta volna.

– Tudom, érzem… ezt egyedül Neked köszönhetem! – rebegte hálatelt hangon Tanítvány.

– Magadnak köszönd, mert engedted! – bólintott bölcsen.

 

A jelenet után teljesen ledöbbent…

Megállt, és megszűnt körülötte minden. Néhány percig szótlanul bámult maga elé, nem értette, mi történt…

Csend volt…

 

Majd megpróbálta összerakni a képet.

- Ha én vagyok Tanulás, ha eddig az voltam, akkor most mi változott meg? – csóválta a fejét hitetlenül – Talán mától Tanítás vagyok? (bocsánat esetleg Mester?) Nem, az nem lehet… vagy mégis? Vagy mindig Az voltam? Vagy Határ nem ennyire éles? Aha! Értem már! Nem különül el! Ugyanannak a dolognak a két oldala! – csapott a homlokára, mikor hirtelen letisztult benne a biztos Tudás, azzal megfogalmazta, mi az egész Tanítás Tanulás értelme:

 

Nincs Tanítás Tanulás nélkül, és Tanulás sincs Tanítás nélkül, azaz egyik sem létezik önmagában, egymás nélkül.

Valójában nincs semmiféle Tanítás & Tanulás, mert ezek nem különülnek el: azt vesszük és adjuk, amire szükségünk van, oda-vissza működik. Ilyen módon egyszerre vagyunk bölcs Tanítók és mohó Tanítványok, nem számít, minek nevezzük.

Egymástól tanulunk, és egymást tanítjuk, egyfolytában…

Láncolat… Életek Láncolatán át…

Semmi és Minden Egy…

Egymásból merítünk Erőt, adunk, és kapunk.

Puszta energiaáramlás az egész, a kiegyenlítődés elvei alapján…

 

Mától Tanulás- Tanítás a nevem! – nevette - Hiszen Mindig is az volt, akár Mindenkinek…

 

 

 

SIKERÉLMÉNY

 

 

Rosszfiú nem tudta, milyen jónak lenni, mert születésétől azt hallotta:

- Rosszfiú vagy!

- Szégyelld magad!

– Mit tettél?

– Már megint eltörtél valamit?

– Ne mássz fel a szekrény tetejére!

– Ne firkáld össze az ajtót!

– Ne verekedj!

– Ne koszold össze magad!

– Ne rohangálj!

– Ne vedd kezedbe az ollót!

– Ha így viselkedsz, nem szeretlek!

– Ez a Rosszfiú kibírhatatlan, bárcsak meg se született volna!

 

Mégis mindannyiszor az a kép jelent meg előtte, amit Mások nem akartak.

Látta, amint eltörik a váza, amint beleesik a sárba az új ruhájával, a felnőttek mérgesek rá, és látta, amint mászik a szekrényre… utána persze a felbőszült fejeket…

Ezek a kijelentések nagyon rosszul estek neki, hallotta, hogy mindig ő a Hiba, fájt, nagyon fájt minden mérgező kijelentés, hiszen még kicsi volt, és nem tudta, hogyan „kell”, vagy hogyan „illik” viselkedni Másokszerint, de Mindenkitől egyfolytában azt hallotta, hogy Rosszfiú vagy, így ráragadt a név, az igazira már nem is emlékezett, Homály elfedte…

Hiányérzete támadt, sokszor sírdogált magában, amikor senki sem látta. Éjszakánként álmodott, olykor felderengett neki valami szépség az életből, sajnálta, hogy igaziból nem ismeri Szeretetet, Elfogadást, Megbocsátást, Türelmet, Együttérzést, Kedvességet, Örömöt, Boldogságot, Igazságot és Szabadságot. Végtelenségről, és Határtalanságról nem is beszélve…

Nem tudta, miért nem játszhat önfeledten a homokozóban, miért baj, ha a ruha sáros lesz, miért nem kiabálhat, miért nem örülhet, miért nem szabad futni, és ha valami véletlenül leesik, az miért az ő hibája…

Bánatában elszökött otthonról, napokig bujkált a közeli erdőben, és amikor rátaláltak, megismerte Büntetést, Verést és Szobafogságot, valamint találkozott Félelemmel is. Akkor még nem tudta, mindaz csak Kezdet…

Egyre jobban elhitte, hogy egy semmirekellő, semmit sem érő senki, akinek fölösleges élnie, pedig még mindig alig kezdte el az Életet… értetlenül állt a jövője elé…

Azután bekerült egy közösségbe, ahol megismert egy másik szemléletet. A Nő nagyon kedves volt vele, megsimogatta, ő pedig ijedten elhúzta a fejét.

Pedig milyen jól esett volna…

- De nem lehet, mert mi jön majd utána? Pofon, Verés, Büntetés, Szobafogság? – gondolta, és úrrá lett rajta Félelem.

A Nő azonban soha nem adta fel, de neki könnyű volt, mert Türelem, Öröm, és Szeretet kísérték.

Megbocsátás, Mosoly, Kedvesség, Elfogadás, Szabadság…

Rosszfiú egyre jobban felengedett…

Találkozott Boldogsággal…

Lassan-lassan olvadni kezdett kőbe zárt kicsi szíve.

Hálát érzett… viszonozni akarta…

Papírt ragadott, és Ceruzát…

Ijedten körbenézett, szabad-e hozzányúlnia…

Miután senki sem rohant felé elvenni tőle, megmarkolta Ceruzát, és Papíron nyomot hagyott…

Firka lett…

Ránézett és meglátta benne a Nő iránt érzett összes szeretetét és háláját. Eldugta a háta mögé, óvatosan odalopakodott a Nő elé, félve a szemébe nézett, és meglátta benne önmagát. Akkor bátorkodott túlcsordult szívvel a Papírt elővenni, és remegő kézzel átadni a Nőnek…

Kettőt lépett hátra, mert félt, hogy nem fog neki tetszeni…

Becsukta a szemét, és menekülni akart, de lábai a földbe gyökereztek, amikor a Nő felsikoltott.

„Baj van… - gondolta rémülten – Észrevette, hogy csak egy firka? Nem tetszik neki?” – éppen el akart süllyedni szégyenében, hogy egy ilyen Nő elé merészelt járulni egy otromba Firkával, amikor nem akart hinni a fülének:

– Drága Édes Sikerélmény! Ennél szebb ajándékot még senkitől sem kaptam! Csodálatos! Köszönöm! Adhatok érte egy puszit? – hallotta Dicséretet.

„Puszit? Az mi? Mit mondtál? Ennél szebbet? Hogyan neveztél? Sikerélményt mondtál? Jól hallottam?” – gondolta, de hangosan nem merte kimondani.

Óvatosan felnyitotta a szemeit, és ránézett a ragyogó szemű Nőre.

„Tényleg tetszik neki, őszintén… komolyan mondja…” – olvasta ki a csillogó szemekből.

Rosszfiú nem tudta, mitévő legyen, megszólalni nem mert…

Nő által megismerte Simogatást, és nem taszította el magától, mert nagyon kellemes volt.

Jóleső borzongás futott végig a testén.

Utána Puszi is bemutatkozott… és még egy Simogatás, majd Ölelés következett. Megtudta, milyen Szeretet Elfogadás, és Boldogság…

A Nőt rózsaszínű aranyfényes felhő övezte, egész lénye világított, fényes szárnyai nőttek, Angyallá változott… és egyfolytában áradt belőle valami addig ismeretlen érzés…

Rosszfiú rájött, hogy eredeti neve Sikerélmény, Homály engedte, hogy végre megérezze…

Sikerélmény elrohant egy újabb Papírért, és Ceruza még egy Firkát vetett rá, amivel rohant a Nőhöz. Nő látta benne a Szeretet, és Örömöt, ugyanúgy örült…

Sikerélmény Dicséretből, Örömből, Boldogságból fakad…

 

Minden azzal az első Firkával kezdődött, amibe beleadta Őszinte Szívét, Minden Háláját, és Teljes Szeretetét… Sikerélményből így lett Világhírű Festőművész…

 

Az Ember Örömlény! Boldogságra született, arra, hogy megélje Álmait, és megvalósítsa mélyen dédelgetett terveit, mert az a Küldetése!

Sikerélményét Dicséret, Szeretet, Boldogság, Elfogadás, Kedvesség, Ölelés, Harmonikus Kapcsolatok és Hála táplálja…

 

 

 

 

Szeretet & Félelem


Megjelent a H A N G A D Ó című hangoskönyvben, az alábbi linken online olvasható:

 

http://lancolathaze.blogspot.com/search/label/Br%C3%A1t%C3%A1n%20Erzs%C3%A9bet

 

 

Szeretet & Félelem

 

Az egész univerzum a rezgéseken alapul, attól függően, milyen szinten rezeg, változik az, amit megtestesít. A szeretet a legmagasabb rezgés, a félelem a legalacsonyabb.

 

Lét szívében végtelen öröm lakozik, ahol az örökkévaló súlytalan, semleges rezgéshullám tengerében egységben lebegnek a lelkek… Minden megtörténhet… Lét gondolatain múlik…

Minden & semmi… örök & végtelen…

A világegyetem Lét elméjében létezik minden, ami testet ölt, Lét tudatának valamely egyetlen szikrája, minden élő, és élettelennek vélt dolog és maga az ember is ezen gondolatok egyike, aki maga is képes a gondolkodásra. A valóság egy olyan struktúra, amelyben minden mindennel összefügg, kapcsolatban áll egymással, tudattal rendelkezik.

Ebben a legmagasabb rezgésben, amit szeretetnek nevezünk, Lét választja ki a gondolatokat, akik megtestesülhetnek, hogy tapasztalatokat szerezzenek a fizikai síkon. Követei rendszerezik őket, Lét kíváncsi, hogy a gondolatai önállóan felismerik-e Őt önmagukban, és képesek-e visszatérni hozzá, álmaikban súg nekik, folyamatosan üzen a követeivel, az Univerzum mindenkihez beszél… egyfolytában beszél, csak meg kell hallani…

 

A gondolatok egy csodálatosan fénylő, fehéren szikrázó kristálycsarnokban gyülekeznek, ismerik egymást, hiszen egyek ők, de mégis mindegyiknek van egy parányi önálló gondolata, szabad akarata is. A szellemvezető megmutatja egy–egy élet tervét, amelyből a gondolatok szabadon választanak maguknak. A tervek átláthatóan hevernek együtt az oltáron az idők kezdetétől a végéig, melyek egy nagy körforgást alkotnak, és folyamatosan ismétlődnek. Minden vég a következő fokozat kezdetét jelenti. Minden történés átitatja az összes gondolat sejtjeit, melyek DNS spirálként tekerednek fel egy spirális önmagába visszatérő nyolcast formázó végtelenben, és folyamatosan változnak, pulzálnak előttük. Minden megtörtént és megtörténik végtelenszer, minden egyes gondolat kipróbálhatja a végtelen variációk összes lehetőségét, melyben szabadon fejlődhet, amíg visszaér újból a legmagasabb rezgésbe.

Az egészet Lét gondolja, jól megtervezi a szuperszimfóniát, melyben a szerepeket úgy osztja ki, hogy mindenről tudjon, hiszen ő maga hozza létre. Végtelen és határtalan örömmel és szeretettel öleli át összes teremtményét, hisz mindegyik önálló gondolat ő maga…

 

Néhány gondolat boldogan követte Vezetőt, aki megmutatta nekik a terveket. Választottak, Szeretet és Félelem…

Szeretet szívének minden érzelmével átitatta Félelem sejtjeit, aki megígérte, hogy ki fogja bírni, és előre elnézést kért Szeretettől, aki repesett az örömtől…

Ezután megmártóztak a Feledés Tengerében, és alászálltak…

 

Szeretet már megannyi életben részt vett, már majdnem a legmagasabb rezgésszinten pulzált - mielőtt megtörtént a születés csodája, még tudta… az első korty levegő! Hm, milyen finom, ismeretlen ismerős illatok, érzések, boldogság, öröm, szeretet, megrészegítő…

 

Félelem most jött először… minden ismeretlen volt… már az első korty levegőtől megijedt…

Tízgyerekes család hetedik tagjaként, fiúnak született. Szülei és testvérei szintén első életeik egyikét élték, ez közös volt bennük. Együtt tévelyegtek a félelem útvesztőiben. Félelem megtanult félni, aggódni,rettegni az ismeretlen jövőtől. A szegénység, a folyamatos nélkülözés rányomta bélyegét az életükre. Csokorba gyűjtötte tapasztalatait, és kialakított belőlük egy saját módszert, ami szerint élni akart, hogy kizárhasson minden felesleges bukkanót, és elkerülje a hibákat. Mégis sokszor bajba került…

 

Szeretet nagycsaládba érkezett, ahol végtelen szegénység uralkodott, de mindig velük élt a szeretet. Gyermekkorában sokszor merengett a világ illúzió mivoltán, és várta, hogy eljöjjön az ő ideje, amikor nagy tetteket hajt majd végre. Nem tudta, mi lesz az, és nem látta előre, ezért elkezdett a jövőért aggódni, majd félni… A félelem lassan-lassan eluralkodott rajta, egy társra vágyott, akire támaszkodhat. Akkor találkozott Félelemmel, aki elrejtette előle valódi mivoltát, és magabiztosan diktálta az iramot. Sorsdöntő nap volt, ami az egész hátralévő életüket meghatározta.

Nemsokára megérkezett Kis Szeretet, akire Félelem féltékeny lett, mert megérezte rajta a magasabb rezgést, és a Tudást. Félt, hogy kihúzzák a lába alól a biztos talajt, amit olyan jól megtervezett magának. Elhagyta őket, de nem érezte jól magát, így visszavándorolt hozzájuk, és kérte, hogy szülessen egy kis félelem is. Megszületett Kis Félelem. Ő is először járt a Földön.

Boldogan élhettek volna – ehelyett Félelem erős kézzel irányított mindent és mindenkit, saját jól kitervelt céljaiért harcolt az egész család. Szeretet elfeledte a szeretetet, és jobb híján behódolt Félelemnek. Tette, amit mondtak neki. Félelem egyre többször megtámadta Kis Szeretetet, ő pedig nem tudott rajta segíteni. Kis Szeretet végigment ugyanazon a lépcsőn, amin ő. Sajnálta, vérzett a szíve érte, de tehetetlen volt, mert Félelem erősebbnek bizonyult. Szeretet bármikor megpróbálta kiterjeszteni szárnyait, és felrepülni, Félelem megtépázta, és bebizonyította, hogy nem ér semmit.

- Minek akarsz repülni, ha nem vagy képes rá! – kiáltotta.

- Ha meg sem próbálhatom, honnan tudjam?

- Maradj magadnak, és menj a kitaposott ösvényen!

- Szeretnék határtalanul szárnyalni az égen…

- Ki? Te? Miért, ki vagy te? Egy nagy nulla! – torkolta le olyankor.

- Nem vagyon nulla… - sírta Szeretet.

- Akkor mutass fel olyan dolgokat, mint én! – verte a mellét Félelem.

Szeretet a félelem szintjén követte az ösvényen az előtte járókat. Egyre búskomorabb lett, mert a benne felgyülemlő vágyakat elnyomta, és addig tette ezt, amíg végleg le nem mondott róluk. Szörnyen fájlalta, hogy Kis Félelem olyan lett, mint az apja, aki ha nem volt otthon, akkor ő vette át az ügyeletes terrorfelelős szerepét, hogy mindenkiben fenntartsa a félelem érzését. Szeretet ekkor bezárta a szívét, és a kulcsot jó mélyen elrejtette. Egyre alacsonyabb rezgésszintre került, nem tudta, hogyan kellene változtatnia. Bár minden ismerőse jól érezte vele magát, számtalanszor azt mondták neki, hogy árad belőle a szeretet, de nem hitte el, sőt egyáltalán nem találta, és azt sem tudta, hol keresse. Ekkor kőkeményen kutatni kezdett utána, de csak még több félelmet, kétségbeesést, és lemondást vonzott magához. Egyre mélyebbre süllyedt, és egy szép napon eldöntötte, hogyha nem képes megváltoztatni a világot, akkor inkább feladja…

Lét biztosította a lehetőséget… padlóra került, de annyira, hogy senki sem mert a közelébe menni, olyan negatív sugár áradt belőle. Feladta és átadta magát az enyészetnek. Barát azt mondta Félelem a Mestere, bár elhitte, de ez már nem változtatott semmin… Magába zuhant, és a sűrű sötét mély pokolban meghalt… meghalt a világ számára…

Mégsem engedték távozni…

Még nem… még nem volt itt az idő…

Utolsó leheletével elszáradt levélként hullott alá, de még mielőtt végleg elnyelte volna a sűrű, sötét mocsár, visszanézett, és szembefordult önmagával. Akkor pillantotta meg a halvány fénysugarat az égen. A Fény megvilágította a Lépcsőt, egy kékesen sugárzó szellemkéz nyúlt felé, és egy Hang szólította: - Gyere!

A látvány és az érzés annyira lenyűgözte, hogy elfogadta a Kezet. Lét repesett az örömtől, hogy a legkedvesebb gondolata megtanult látni, és hallani. Folyamatosan küldte elé a jeleket, a segítséget, mellyel Szeretet felemelkedett, kiterjesztette csodálatos szárnyait, és felrepült. Magasan szárnyalt, határtalan és végtelen magasságokban, mint azt mindig tervezte…

Azután találkozott Angyallal, aki megemelte a rezgésszintjét, megnyitotta a bezárt szívét, rávilágított igaz önvalójára, és végtelen örömöt csalt a napjaiba. Feltört belőle a Boldogság folyója. Félelem többé nem tudta lehúzni. Rájött, hogy nem Félelem a Mestere, hanem ő neki, akár a Kis Félelemnek. Szeretetet és örömöt hozott, sugárzott, mint a Nap, amerre járt, ontotta magából a tüzet, maga is angyallá változott. Már tudta, mi az a nagy tett, amit végrehajtani született. Csodálatos küldetéssel érkezett, hogy mindenkinek átadja a szeretetet és az üzenetet, hogy együtt emelkedjenek fel a határtalan magasságokba. Lét prófétája lett…

 

 

 

 

 

Rezgésszint

 

 

Régebben jóformán hallani sem lehetett, mostanában pedig már a vízcsapból is ez a kifejezés folyik, és persze nemcsak fizika órán…

A hétköznapi emberek néha tétován csóválják a fejüket, rálegyintenek, miközben fogalmuk sincs, miről szól, mit jelent valójában. Jómagam is kerestem a válaszokat, amik sorra érkeztek, mert ha az ember felteszi a kérdést, megérkezik a felelet.

A „Fényemberek vagyunk” című írásomban bővebben kifejtettem, miből állunk mi, akár az egész világegyetem, és a hologram-illúzió valónak vélt világunk.

Emlékeztetőül: az anyag nem szilárd, mert nem anyag, hanem energia, végső soron minden lebontható fényre és hangra, a legkisebb részecske is fényt és a rezgése által hangot bocsát ki magából. Ezzel üzenünk egymásnak, így kommunikálunk, vesszük az adást. Minden, ami a világban létezik eredendő tiszta tudatosság, olyan káprázat, amely teljes egészében fényből és hangból áll, különböző vibrációs frekvenciák formájában. Minden energia és tudattal rendelkezik, az energia tudatos. Minden ebbe a világba megtestesült lény ennek a tudatnak a frekvenciája, ennek a frekvenciának a megnyilvánulása. Az emberiség egyfajta közvetítő kapocs az anyagi világ és a magasabb dimenziók között, mindegyikünk meghatározott céllal vesz részt a teremtésben, itt és most. Küldetésünk van, ami sokkal fontosabb, mint azt gondoltuk, semmi sem létezik véletlenül, mert az elpusztítaná az Univerzumot, összeomlana a rendszer, ez a jól megkomponált szuperszimfónia.

Akár a testünk, úgy körülöttünk is minden egyfolytában mozgásban, rezgésben van, folyton alakul, változik, semmi sem ugyanaz, mint fél pillanattal azelőtt.

Megértettük, hogy a rezgéssel és annak átadásával hogyan lehet gyógyítani. Ha például, emeljük a víz rezgését, gyógyvízzé válik, ha gyógyító ásványokat, gyógynövényeket használunk, de legyen az bármi, azért gyógyító hatású, mert a benne lévő regésre hangolódással emeli a rezgésszintet bennünk, azaz általa haladunk a tiszta szeretet felé, ahol minden tökéletes. Ezért gyógyít a nevetés, az öröm, a boldogság, vagy maga a szeretet, ami a legmagasabb szintű rezgés, ugyanakkor ezért okoz betegségeket a félelem, ami a legalacsonyabb rezgés. A gondolat is rezgés, ami parancs az agynak, ezért lehet a gondolat energiájával is gyógyítani. A legmagasabb szintű a szeretet átadó gondolat, mellyel valódi csodákat érhetünk el.

Megtapasztaltuk, hogy az emberek nincsenek azonos hullámhosszon, vannak, akik a félelem szintjén rezegnek, mert még kevés életben vettek részt, keveset tanultak, tapasztaltak, és vannak, akik már magasabban, mert számtalanszor újjászülettek, azáltal egyre jobban megértették, átélték, érezik a szeretet jelentését. Tehát fejlettségi szintjétől függően minden tárgy és élőlény különböző frekvencián rezeg és betölti azt a pontot, ami nélküle üresen kongana.

A legmagasabb rezgésszintre azonban napjainkban még mindig keveseknek sikerül eljutniuk. Ilyenkor felmerülhet bennünk az a gondolat, hogy a ma élő emberiség életének hajnalán sokkal többen, és jobban tudták segíteni a spirituális fejlődést, mint manapság, különösen, ha az ókori kultúrákat tanulmányozzuk, amikor egyenesen ledöbbenünk, és földig borulunk nagyságuk és tudásuk előtt.

 

Mi történt velünk az évszázadok alatt? Miért merült feledésbe ez a tudás? Olvastunk róla, hallottuk, pusmogták, hogy van egy titok, amit csak a beavatottak ismerhetnek, de vajon mi lehet az?

Valójában a szeretet átélése a szemlélő akaratától függ, azaz tőlünk, az egónktól, tehát képesek lettünk ellenállni a minket körülölelő magas szintű rezgésnek is… direkt elnyomjuk magunkat…

 

Mostanában sokszor emlegetjük, hogy Földünk egy magasabb rezgésszintre emelkedik, és vele együtt a rajta élő lények is, hiszen minden mindenre kihat, minden mindennel összefügg, kölcsönhatásban van. Sokan félnek ettől a változástól, mert nem tudják, mit takar, milyen lesz, hogyan fogjuk átélni, megint mások boldog odaadással várják, hogy spirituálisan magasabb szintre lépjünk. A változást senki sem ússza meg, mert ha elér egy bizonyos pontot, akkor azok is magasabban fognak rezegni, akik direkt nem akarnak! Azaz egy bizonyos számú emelkedett rezgésű lény magával húzza a többit.

 

Ám még mindig van olyan, aki megkérdezi, mit jelent pontosan a rezgésszint az emberre lefordítva?

 

A rezgésszint fogalmát leginkább Imhotep munkásságának tanulmányozása során értettem meg. Rengeteg könyv, cikk, írás vagy ismeretterjesztő film tanúskodik nagyszerűségéről. Legjobban a Spektrum televízió által közvetített film nyerte el a tetszésemet, mely dióhéjban a következőről szólt:

A legmagasabb rangot elért főpap ie. 2800 körül élt Dzsószer fáraó idejében, akit halála után isteni rangra emeltek tisztelői. Nevének jelentése „békében érkezett”, ám ezen kívül számos nevet kapott, például a görögök Aszklépiosszal azonosítják, de nevezték Hermész Triszmegisztosznak is, ami annyit tesz, „háromszor nagy”, nem beszélve Tothról, vagy Hathorrol… Ő volt a Hórusz Szeme misztériumiskola főpapja, tevékenysége máig fontos szerepet játszik az emberiség létezésében. Ismeretei az atlantisziaktól származtak és a kvantumfizika alapjaira épültek, valamint a magasabb dimenziókban élőktől is rengeteg tudást hozott el nekünk, amit megtapasztaltatott tanítványaival is…

Életének építészeti és spirituális főműve, a szakkarai piramis. Az orvos, fizikus, építész, filozófus alkimista, vázakészítő, korának óriási géniusza minden tudását latba vetve olyat alkotott, amit csak most kezdünk megérteni.

A szakkarai piramis számos tekintetben úttörő volt, például építéséhez használtak először méretre vágott kőtömböket, vagy a történelem első vallásos szövegeit itt vésték fel a sírkamrák falaira hieroglifákkal.

Az építmény helyszíne az Imhotep által kiválasztott keleti 31. és 32. hosszúsági fok, valamint az északi 29. és 30. szélességi fok közötti területen található. A következő 400 évben egyedül ezen a helyen építettek piramisokat Egyiptomban.

Először egy hatalmas földalatti komplexumot építettek, amely 12 emelet mély volt, kamráit és folyosóit az első, ember által előállított, a híres egyiptomi kék mázzal bevont égetett csempék díszítették. A mázat szódabikarbonát, agyag, kálium, kovaföld, és rézbikarbonát keverékéből állítottak elő, amit maga a főpap állított össze, ez az anyag még ma is használatos Egyiptomban. A piramis kamráiban több mint 40 ezer alabástrom tálat, korsót és csészét találtak, melyek titkait évekig kutatták. Mégsem ettől annyira különleges, hanem attól, hogy az építmény valójában egy kvantumgépezet, melyben minden egyes kőnek, téglának, vagy csempének előre megtervezett szerepet szántak. A piramisforma a föld alatt egy tükörképet hoz létre, amely által megjelenik az antianyag, és a földalatti részen az idő a jövőből a múlt felé halad. Az egészet azért hozták létre, hogy felgyorsítsák az ott tanuló tanítványok spirituális fejlődését. Mielőtt azonban elkezdték építeni, létrehoztak egy elektromágneses mezőt részecskegyorsító segítségével. Az ionok feltöltésével elektromágneses örvények keletkeztek. Ennek használatával a hatalmas kőtömbök éppúgy súlytalanná váltak, mint az emberi test. Azaz levitációval hordták oda a nem akármilyen kőtömböket. Vannak olyan anyagok, melyeknek a molekulái elektromágneses energiát termelnek, ha egy bizonyos rezgésszinten rezegnek. A piramis földalatti kamráit úgy alakították ki, hogy minden teremnek előre megtervezték, milyen hangon kell majd rezegnie, ami létrehozza a kívánt hatást. A következőképpen hangolták be: 3 kamrát „É”, kezdőhangra, ahol fogadták az újoncokat, 4 kamrát „F” hangra, 3 kamrát „G”, kettőt „A”-ra, és a főkamrát „H” hangra. A főpap egyik törvénye szerint minden a nemeken alapul, azaz férfi és női oldala van, amelyek ellentétesek egymással. Ezért férfi-nő párokat ültettek be, akik energiája kiegyenlítődött a kamrában, semlegessé vált, akár a szeretet energia. A kamra falait olyan emberi gerincet formáló csempe kirakás borította, ami szupravezetőként működött.

Az egész komplexum hatalmas elektromágneses mezőt és olyan hangokat hozott létre, amelyek különböző frekvencián rezegtek. Gondosan kialakított formája egyszerre termelte, és befogta az energiát. Az elektromos részecskéket örvénylő oszlopba rendezte, amely a fénysebességnél gyorsabban terjedő energiát hozott létre (no és mi az, ami a fénynél gyorsabban terjed? A gondolat és a szeretet). A piramis kamráiban létrehozott különféle frekvenciák lehetővé tették, hogy a különböző fejlettségi szinteken lévő tanítványok magasabb frekvenciára hangolódjanak, és azon rezegjenek tovább. Ez megnövelte a mentális energiájukat és az aurájukat, azaz a saját elektromágneses mezőjüket. Amellett intenzív felkészítést is kaptak, amely által 21 éves korukban a tudatukat már a valóság magasabb dimenzióiba emelhették. A szeretetenergia felébresztette bennük a telepátiát, érzékennyé váltak a szférák zenéjére, az aurát, az embert körülvevő elektromágneses mezőt alkotó szubatomi részecskék táncára, avagy már hallották azt a csodálatos hangot, amit a mozgásuk, a súrlódás indukált.

A szakkarai kvantumgépezet tehát felgyorsította a spirituális fejlődés folyamatát, lehetővé tette, hogy a különböző tudati szinttel érkező tanítványok megtapasztalják rezgésszintjük ideiglenes megemelkedését. Meditációval és az arra való felkészüléssel, hogy békében és harmóniában éljenek, tiszteljenek mindent, a megtapasztalt rezgésszint állandóvá vált, a legfejlettebbek pedig magas rezgésszinten maradtak. Utaztatni tudták tudatukat időben és térben, és láthatták a reinkarnációk láncolatát, amely eljuttatta őket odáig, érzékelni tudták a 3. dimenzión túli valóságokat az emberi lények fejlődésének következő fejlődési fokán: a magasabb szintű testvérek, vagy a megvilágosodott szuperlények világában, akik már túlléptek ezen a szinten, és hozzájutottak a tudáshoz. Itt jutott eszembe, hogy a buddhisták is addig meditálnak, amíg egy megvilágosodott mesterrel nem kerülnek kapcsolatba, aki már magasabb szinten él. Tehát ők is addig emelik a saját rezgésszintjüket, amíg érzékennyé válnak ennek megtapasztalására. Ezért érzünk egy ilyen ember mellett olyan nyugalmat, békét és csendet, amilyet a nyugati világban ritkán érhetünk el. Velük,   bennük, és körülöttük, rezeg a szeretet semleges energiája, ami nem vált ki ellenállást, és befogadóvá tesz mindenkit, azt is, aki alacsonyabb szinten rezeg…

Imhotep jól tudta, hogy a rezgésszint fokozatos emelése felgyorsítja a szellemi fejlődést. Az alabástrom is olyan anyag, amely átveszi a rezgést, és folyamatosan a kívánt szinten rezeg. Éppen ezért készítette abból a vázákat és a tálakat. A különböző folyadékokkal telt edényeket mértani pontossággal úgy helyezték el a kamrákban, hogy a kezdők az alaphangot kapták a meditációjukhoz, majd ahogyan haladtak a tanulással, egyre emelkedett, végül állandósult bennük, azaz a tudatuk átvette a magasabb frekvenciákat. Ezáltal képessé váltak kapcsolatot teremteni a magasabb szinten élőkkel, más dimenziókkal és elhozni onnan a tudást, melyet átadtak a népnek, ezzel növelve a tömegek tudati szintjét. Rájöttek, hogy az emberek egyedül a szeretet sugárzásán keresztül válhatnak szuperlénnyé.

Szakkara részecskegyorsító energiát termelt, amely az Univerzum legmagasabb frekvenciájú energiája. Semleges energia. Részecskepárokból áll melyeknek egymást kiegészítő ellentétes töltésük van. Mivel semleges energia, nem hoz létre ellenállást, és a fény sebességének 27-szeresével halad, ami a gondolati energia, a szeretet magas frekvenciáján rezeg. Ezt az energiát használta Jézus is, amikor a csodáknak nevezett nagyszerű tetteket hajtotta végre. Bebizonyította, hogy az agy magas frekvencián rezegve irányítani tudja a gondolati energiát, és ezzel növeli a beteg emberek életenergiáját, hihetetlen gyógyításokat hajt végre, akár a halálból is visszahozza őket. Tehát a rezgésszint határozza meg, hogy egy anyag mivé válik. Így már érthető, hogy Jézus hogyan változtatta borrá a vizet. Addig emelte a szeretet rezgésével a szintjét, amíg bor nem lett belőle. Ha akkora hitünk lenne, mint egy porszem, hegyeket is arrébb tehetnénk! Igaz, pusztán a legmagasabb frekvencián kellene rezegnünk, ami által irányítani tudjuk a gondolati energiát, ami megváltoztatja a körülöttünk lévő valóságot, és csodákat képes tenni…

 

Imhotep néhány gondolata, melyek máig fennmaradtak, és megállják a helyüket, már életében törvényeknek nevezték őket:

 

- "Mint fönt, úgy lent." Kapcsolat van a valóság különböző szintjei között. A fizikai szintet, ami a legnyilvánvalóbb korlátolt érzékeink számára, elemezni lehet, hogy megtudjuk az igazságot az általunk nem érzékelt többi valóságszinttel kapcsolatban. Azok a beavatottak, akik megtapasztalták a következő dimenziót, visszajöttek, hogy szeretetet sugározzanak, és meghozzák a tudást alacsonyabb szinteken lévő társaiknak. Ez a saját tapasztaláson alapuló igazolás magabiztosságot kölcsönzött az egyiptomi társadalom piramisrendszerének minden szintjén. Mindenki megtapasztalta, hogy a világegyetem számos szintből áll.

- A mennyország egy olyan magasabb dimenzió, ahol csupa szeretet van, a szeretet szintjén rezeg minden. Az ember a szeretet lévén válhat szuperlénnyé.

- A szeretet semleges, nincs polaritása, nincs tömege, létezése a szemlélő akaratától függ.

- A világegyetem Isten elméjében létezik, és minden ember ezeknek a gondolatoknak egyike, de egyúttal maga is képes a gondolkodásra. A valóság egy nagy rendszer, melyben minden kapcsolatban áll egymással, és tudattal bír.

- Minden rezeg, és mozog.

- Minden kettős, minden poláris. Ebben a valóságban mindennek megvan a maga ellentéte. A szélsőségek találkoznak. A két pólus ugyanazon dolognak, a forró és a hideg ugyanannak a hőmérséklet-nevű dolognak a két szélsősége. Világosság és sötétség, nagy és kicsi, puha és kemény, fehér és fekete, zaj és csend, magas és alacsony.

- A gondolati energia 27x gyorsabb a fénynél.

- Az energia fajtái: elektromos, mágneses, kémiai, gravitációs, és a fénynél gyorsabban terjedő.

- Az univerzum síkjai: fizikai, mentális, spirituális.

 

Imhotep megértette az univerzum működését, melyet a hieroglifák megőriztek számunkra. Törvényei képezik a szabadkőművesek, a rózsakeresztesek és a templomosok titkos tudásának alapját, amely ma már mindenki számára elérhetővé vált.

Nekem erről is eszembe jutott valami…

Azt olvastam, a Föld az „F” hangon rezeg, tehát, ha felemelkedésről beszélünk, akkor fokozatosan emelkedik a rezgésszintje a „G” hangra. Azzal pedig emelkedik a mi tudatszintünk is, mert Vele együtt rezgünk. Tehát Imhotep ezt a fejlődést gyorsította fel a kvantumgépezetével! Akkor érthető, hogy a Föld is afelé halad, és amikor elérjük a legmagasabb hangot, a „H”-t, akkor eljutottunk a mennybe, a szeretetbe, mert ott már csak az van… megszűnik a polaritás, mert a szeretetrezgés semleges…

… és kezdődik minden elölről…

… C-D-E-F-G-A-H-C…

 

Imhotep csodálatos és egyben nagyszerű építményéről, számtalan felfedezéséről, találmányairól, orvosi, tanítói, filozófiai, és egyéb munkásságáról, eredményeiről órákig lehetne még beszélni…

 

Vajon rejteget még számunkra titkokat?

 

*****

 

Imhotep törvényeinek tanulmányozása során elgondolkodtam azon, amit Albert Einsteinről olvastam.

 

A törvény:

 

„Minden kettős, minden poláris. Ebben a valóságban mindennek megvan a maga ellentéte. A szélsőségek találkoznak. A két pólus ugyanazon dolognak, a forró és a hideg ugyanannak a hőmérséklet-nevű dolognak a két szélsősége. Világosság és sötétség, nagy és kicsi, puha és kemény, fehér és fekete, zaj és csend, magas és alacsony.”

 

És az olvasat:

 

„Létezik-e Isten?

 

Az egyetemi tanár a következő kérdéssel provokálta a diákjait:

– Isten teremtett mindent, ami létezik?

Egy diák bátran így felelt:

– Igen, Ő tette.

– Isten teremtett mindent?

– Igen uram! - válaszolta a fiatal.

- Ha Isten teremtett mindent, akkor Isten teremtette a rosszat, mert a rossz is létezik, és, mivel a tetteink a saját belsőnk kivetülései, akkor Isten is rossz.

A diák néma maradt, egy ilyen válasz után, és a tanár boldogan büszkélkedett, mert újból bebizonyította, hogy a Keresztény hit egy mítosz.

Egy másik diák felemelte a kezét, és megszólalt:

– Tanár úr, kérdezhetek valamit?

– Természetesen. - válaszolt a professzor.

– Professzor, létezik-e a hideg?

– Miféle kérdés ez? Természetesen létezik, ön talán soha nem fázott?

A fiú így válaszolt:

– Tulajdonképpen, uram, a hideg nem létezik. A fizika törvényeinek megfelelően, az, amit hidegnek tartunk, a valóságban a hő hiánya. Bármely test vagy tárgy akkor alkalmas a megfigyelésre, amikor van energiája, vagy közvetíti azt. Az abszolút nulla a hő teljes és abszolút hiánya, minden test mozdulatlanná válik, kölcsönhatásokra alkalmatlanná.

– Létezik a sötét? - folytatja a diák.

- Természetesen.

- Ismét téved, uram, mivel a sötét sem létezik. A sötét valójában a fény hiánya. A fényt lehet tanulmányozni, a sötétséget nem; itt van Nichols prizmája, amellyel a fehér fényt felbonthatjuk az őt alkotó különböző színekre, a különböző hullámhosszaiknak megfelelően. A sötétet nem. Egy egyszerű fénysugár elűzi a sötétséget, és megvilágítja a felületet, amelyen véget ér a fénynyaláb. Honnan tudhatjuk, hogy mennyire sötét egy adott része a térnek? Abból, hogy mennyi fény van jelen abban a térben, ugye? A sötét egy olyan fogalom, amelyet az ember azért talált ki, hogy leírja azt a jelenséget, ami akkor lép fel, ha a fény nincs jelen.

Végül is a fiatalember megkérdezte a professzort:

– Uram, létezik-e a rossz?

A professzor így válaszolt:

– Természetesen létezik, ahogyan már mondtam az elején, láthatjuk, hogy ott van az erőszak, a bűntettek az egész világban, ezek a dolgok a rosszhoz tartoznak.

- Uram, a rossz nem létezik, legalábbis nem önmagában. A rossz egész egyszerűen Isten hiánya; ugyanúgy, mint az előbbi esetekben, ez is csak egy kifejezés, amelyet az ember azért alkotott, hogy leírja Isten hiányát. Isten nem teremtett rosszat. Nem olyan, mint a hit vagy a szeretet, ami éppúgy létezik, mint a hő vagy a fény. A rossz annak a következménye, hogy az emberiség szívében nincs jelen Isten. Ugyanolyan, mint amikor hideg lesz, ha nincs hő, vagy sötét, mikor nincs fény.

 

Ekkor a professzor, miután bólintott, csendben maradt.

 

A fiatalember neve ALBERT EINSTEIN.”

 

A polaritás, hát igen… A jónak a rossz az ellentéte, a fénynek a sötét, a szeretnek a gyűlölet, de ez nem zárja ki, hogy a gyűlölet például, nem létezik szeretet nélkül, hiszen a gyűlölet lehet a szeretet hiánya is, ugyannak az érzelemnek a másik pólusa. Ha megvizsgáljuk, mennyire gyűlölünk valakit, akkor azt csak úgy lehet, ha a benne megmaradt szereteten keresztül tesszük. Mennyire gyűlölsz? Kicsit, nagyon, nagyon-nagyon… és ha hagyod áramlani, rájössz, nem létezik gyűlölet, mert igazából sosem gyűlöltél…

 

Isten tehát maga a szeretet, a semleges, polaritásoktól mentes legmagasabb rezgés, frekvencia, tiszta forrásenergia, ide igyekszünk vissza… Hozzá…

 

 

 

 

 

A titok


 

A titok híre futótűzként söpört végig a világon, aki tehette, megszerezte, mert ismerni akarta, hogy általa jobbá tegye az életét! Ám a kezdeti lelkesedés után felmerült pár aprócska kérdés ez ügyben:

- Vajon a „The secret” című könyv, és film megjelenése akkora hatalmas áttörést eredményezett-e az emberek gondolkodásában, mint azt elvárnánk tőle?

- Bizony, még nem, mert ha így lenne, akkor kizárólag boldog, elégedett, minden célját mindig elérő emberekkel találkozhatnánk.

- De ha elértünk már minden célt, akkor miért éljünk? – nézünk tétován félve a megvalósulástól.

- Még egy ideig érlelődnie kell, mire mindenki fel tudja fogni, el tudja hinni, semmivel sem kisebb egyik ember a másiknál, és valóban teremtők vagyunk, hiszen az anyag sem más, mint puszta energia, amire hatnak a gondolataink (az is energia)!

- Akkor történik meg a nagy áttörés, amikor eljutunk odáig, hogy képesek vagyunk feltétel nélkül elfogadni, befogadni mindent.

 

Amikor megnéztem a filmet és elolvastam a könyvet, először repestem az örömtől, annyira felemelt a sok csoda, amit ott láttam, olvastam, mivel éppen a legjobbkor érkezett. Több helyen kibuggyantak a könnyeim a boldogságtól…

Számba vettem, milyen csodák történetek az életemben…

Ám ahogy teltek-múltak a napok, hónapok, és megfigyeltem a környezetem is, egyre inkább megláttam a titok valódi hatását. Azon tanakodtam, vajon az emberek ebbéli hite nem elég erős, vagy lehet más oka is annak, hogy nem úgy hat mindenkire, mint amit a filmben jósolnak? Ha mind igaz, ami ott elhangzott, akkor miért nem éri el mindenki egy csapásra minden vágyát?

Lássuk csak, miről is lebbenti fel a fátylat a mű:

Az emberek elől évezredekig rejtegették a titkot, miszerint senki sem alárendeltje a másiknak, hanem egyenrangú felek, egyediek, mégis egyek, mert összeköti őket egy közös energiamező, saját személyiséggel rendelkeznek, s minden különbözőségük ellenére sokkal egyformábbak, mint azt valaha gondolták. Titkolták, hogy teremtők vagyunk, saját gondolataink eredményei, az élet, a létezés, ami bennünk rezeg, maga az isteni szikra, ami naggyá, teremtővé tesz bennünket. Sajnos, mindezt a mai napig nem használjuk ki, mert még mindig nem bízunk annyira sem önmagunkban, sem a vonzás törvényének igazságában. Félünk…

Valójában mitől félünk?

Félünk attól, hogy a hit erejével és az irányított gondolati energiával tényleg arrébb tehetjük a hegyeket. Jézus szavaival élve: „Bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! – odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen.” Nem merjük elhinni, hogy erre is képesek lehetünk! (pedig az anyag nem anyag, hanem energia…)

Félünk a változástól, mert jó a megszokott, a jól bevált út követése, nem merünk letérni róla. (Járt utat járatlanért…) Félünk attól is, amit odabenn találunk, hogy tényleg nemcsak az a húskupac vagyunk, aki esetleg nem tudja befizetni a vízdíjat, akit elhagytak, akit bántottak, megaláztak, kirúgtak a munkahelyéről, vagy egyéb hétköznapi problémákkal küzd.

Félünk attól is, hogy mi fog következni, ha valóban elérjük azt, amit akarunk… Nem lesz több cél utána?

Még mindig kételkedünk, lamentálunk, nem hiszünk eléggé!

 

A film nézése és a könyv olvasása önmagában nem elég, mert az ott olvasottakat, látottakat el is kell hinnünk, be kell fogadnunk, magunkévá kell tennünk, be kell építenünk az ismereteink közé, hogy a felismert tudás belülről fakadjon. Hiába titkolták előlünk, mert mindig volt, van, lesz, aki nem bízik benne, rálegyint, nem hisz önmagában, alábbvalónak véli önmagát a többiekhez képest. Főleg, amikor a másik emberből csodálatos tulajdonságok, képességek törnek elő, amiben biztosak, hogy bennük nincs meg!

Ez nem egészen így van…

Minden bennünk van, MINDEN, ám az, hogy mi tör ki ebből a felszínre, rajtunk, a körülményeinken, és a hitünkön is múlik, no meg ne feledkezzünk meg a karmánkról, mely az eddigi életeink láncolatának egyenes következménye, azaz tényleg a múltunk eredményei vagyunk. (és azok, amiket gondolunk magunkról – mert elménk elraktározta a tapasztalatokat és kategorizálta számunkra, ezért mi is úgy látjuk magunkat, amilyennek ő mutat bennünket)

Ennek ellenére számtalan esetben láthatunk olyan emberfeletti győzelmeket, amikor az egyén képes legyőzni önmagát, és a magának állított korlátait, olyasvalamit bizonyít, ami „hihetetlen”, vagy „lehetetlen”! – pedig tényleg minden bennünk van, egyedül rajtunk múlik!

Itt felmerülhet az a kérdés, vajon ez is benne volt a tervben, vagy néha erősebb a szabad akarat a sors kezénél? Vajon mi irányítjuk magunkat, vagy csak tesszük a dolgunkat az előre megírt forgatókönyv szerint?

 

A környezetemben is sokan megnézték a filmet, egyetlen pillanatra feldobódtak tőle, majd ugyanúgy elfeledkeztek önnön csodájukról, mint egész addigi életükben. Ismerek olyan embert, aki nap, mint nap megnézi, de mégsem tudja elhinni, hogy abból bármi is megtörténhetne az ő életében is. Olyat is ismerek, aki minden nap beteszi a DVD-t és munka közben az megy háttérzenének, de mégsem történt semmilyen egetverő változás az életében…

Miért hiszik oly sokan, hogy csak akkor lehetnek boldogok, ha minden anyagi céljuk megvan?

Legtöbben rálegyintettek a filmre, mondván könnyű volt azoknak, akik ott szerepeltek, mert eleve gazdagok voltak, de erre nem mindenki képes! Nem kaphat meg mindenki mindent! – állítják. (Persze, ha azt hisszük, hogy nem… akkor nem! – mert ennek adunk töltést…)

Akkor mi a helyzet a hajléktalannal, aki ma már tényleg gazdag és egy világ olvassa a könyveit? Mi a helyzet azzal, aki a kívánság táblájára feltett egy képet, hogy majd egy olyan házat szeretne, és nem egy hasonlót, hanem pontosan ugyanazt a házat vette meg? Vagy a balesetet szenvedő férfi emberfeletti küzdelmével, aki végül is saját lábán hagyta el a kórházat, és a mellrákos nő gyógyulásával? Ezek valóban megtörtént események!

Rájöttem, hogy azért rajtunk is múlik, sőt nagyrészt rajtunk múlik, hogy van-e elég erőnk, hitünk, kitartásunk a kitűzött cél eléréséhez! Képesnek tarjuk-e magunkat a feladatra, vagy nem? Ha világosan látjuk magunk előtt, mit akarunk, ha pontosan meg tudjuk fogalmazni, akkor türelmesen várjuk ki, engedjük meg magunknak, hogy meg is kapjuk a vágyainkat! Az ember maga a csoda!

Hiszen én, mint egy hétköznapi ember, rengeteg hasonló élményt éltem át életem során. Egész könyvre való sikertörténetet gyűjtöttem össze! Mit számít azokhoz képest az, amit esetleg nem sikerült elérnem? Ezernyi csodát feljegyeztem, sokszor csak kapkodtam a fejem, hogy ez is, meg az is megtörténhetett velem! - Velem? Hát ki vagyok én, hogy ezt is megérdemlem? (Na, ugye?)

Én, én vagyok, és pontosan ugyanúgy megérdemlem, mint Te, aki ugyanolyan szárnyaló, magas rangú lény vagy, mint bárki más! Érezd, és élj úgy, határtalan teremtő vagy, aki a gondolataival megteremti saját valóságát! Ez a TITOK, amit évezredek óta rejtegetnek előlünk! Érezd át, örülj, hogy itt lehetsz, és hidd el, Te is felemelkedhetsz az égbe!

De vajon tényleg minden a miénk lehet? – kételkedünk még mindig.

Nem az a fontos! Az a lényeg, hogy amit megkapunk, annak örüljünk és adjunk érte hálát! Akkor még többet kapunk belőle! Persze, azért vannak bizonyos korlátok, érdemes figyelembe venni a lehetőségeinket… nem mindenki akar például elnök lenni, sem király, vagy egyéb nagyember, nem mindenki ugyanazt akarja, mások a kérések, a vágyak! Azt gondolom, hogy mindenkiben csak olyan álom fogalmazódik meg, amit valóban képes elérni, és amire szüksége van ebben az életében! Ne az számítson, ami nem lehet a miénk, hanem az, amit megkaptunk, annak érdemes örülni!

Ha a vannak tudsz örülni, nyert ügyed van!

Fel a fejjel, nézz bátran önmagadba, nem számít, mit tettél régen és az előző életeidben, mostantól más lehet, ha te is úgy akarod! A most számít egyedül! A most alapozza meg a jövődet! Utazz befelé, ébredj rá valódi énedre, éld az életet a vonzás törvényével egyensúlyban, abban a biztos tudatban, hogy minden, amit gondolsz a tiéd, a miénk lesz, minden, amit elénk tár a létezés, értünk van, fogadjuk el a lét ajándékait! Értünk süt a Nap, világít a Hold, ragyognak a csillagok, nekünk csiripelnek a madarak, minket ringat a tenger, az élet tengere… mindig megkapjuk a jelet és a következő lépéshez szükséges eszközt, érdemes figyelni, látni-hallani!

 

A döntés a kezedben van! Te élsz vele?

 

 

 

 

Most

 

 

Az emberek általában a múlton keseregnek, vagy a jövőért aggódnak, közben teljesen elfeledkeznek a jelenről. Ha valaha sikerül átélniük egy olyan pillanatot, amikor valami előtt döbbenten megálltak, a csodálattól szó szerint földbe gyökerezett a lábuk, nem gondoltak semmi másra, hirtelen megszűnt körülöttük minden, azért az egy pillanatért képesek lennének mindent megtenni, hogy visszakaphassák, hogy újra átélhessék.

Ismerős?

Bizony az, ismerős, mindünk számára. Amikor végre valahára pár másodpercig sikerül leállítani a gondolatfolyamot, azaz a jelenbe kerülünk, majd visszatér a zsibongás a fejünkben, és újra érezzük a körülöttünk lévő dolgokat, akkor kesergünk, sajnáljuk, hogy elveszítettük az érzést, és soha többé nem hozhatjuk vissza! Igaz, ami elmúlt, nem jön vissza soha már, pedig milyen jó lenne! Ezért gyűjtögetünk az emlékeinkről különböző tárgyakat, szuvenírt, illatokat, zenét, vizet a tengerből, kavicsokat, köveket, növényeket préselünk le, fényképet készítünk a percről, a megélt pillanatról, ami soha többé nem lehet a miénk.

Soha többé? Rémesen hangzik!

Pedig ezek a döbbent percek érik meg! Ezekért érdemes élni!

Ilyenkor képesek vagyunk elfeledni, hogy a jelen bármelyik percben tartogathat számunkra egy ilyen, vagy hasonlóan mély élményt, ám ha nem figyelünk rá, akkor elveszíthetjük.

Persze ezt millióan leírták már, csak éppen saját magunknak kell rájönnünk, hogyan tudunk egyre többször a jelenben lenni, önfeledten átadni magunkat minden pillanatnak, fogadni a felénk áramló szépséget, magát a csodát.

Minden a múltban átélt élményünkhöz tapadnak a környezet akkori jellemzői, hangok, fények, illatok, képek, és ha újra hasonló helyzetbe kerülünk, bekapcsolhat a múlt. Meglehet, fogalmunk sincs róla, miért örvendezünk, vagy viszolygunk egy embertől, egy helyzettől, egy zenétől, egy illattól, vagy bármi mástól. Elménk elraktározta a múltban megélt eseményekhez társított képeit, hogyha legközelebb hasonló körülmények közé kerülünk, figyelmeztessen minket, milyen reakciókat érdemes produkálnunk, védelmi reakciót küld számunkra.

Ezért nehéz az embereket, a helyzeteket, és minden mást úgy „látni”, és úgy lereagálni, mintha most látnánk először. A múltbéli képek, emlékek, szituációk miatt. Ismerjük be, a szomszéd Maris nénit, a boltos Kati nénit, vagy éppen a szüleinket, a társunkat, a gyerekeinket is olyannak látjuk, amilyennek eddig megismertük. Elraktároztuk róluk az addig tapasztaltakat, és ha hatalmas változáson mennek keresztül, nem akarjuk elhinni. Ámulunk, és bámulunk, mert ezt nem gondoltuk volna. Pedig bármelyikünk bármire képes!

 

Önismeret, avagy hogyan lettem író?

 

 

A hogyan lettem író kérdése szorosan összefügg az önismerettel, önmegismeréssel. Azzal, hogy állandóan írtam, egyre jobban megismertem önmagam, rájöttem nagy igazságokra, bölcsességekre, minden mindennel összefügg, az egész univerzumban soha semmi sem történik véletlen. Összeköt minket az a bizonyos nullponti energiamező, ami a világegyetem minden egyes pontja mögött ott van, általa kapcsolódunk, közvetítjük egymásnak az üzeneteket, az összefüggések olyan végeláthatatlanok, hogy azon talán csak maga a Teremtő tud kiigazodni.

 

Többször hallottam, olvastam, és írtam arról, hogy az ember életében vannak bizonyos életszakaszok, periódusok, amik váltják egymást, azaz bizonyított tény, hogy hétévente változik. Nemcsak a test minden sejtje cserélődik le, hanem olyankor a tulajdonságok is alakulnak, változik az ízlés, a dolgokhoz való hozzáállás.

 

Gyermekkoromban feltették a kérdést, mi leszek, ha nagy leszek? Nos, igen, minden embernek van némi fogalma arról, mi szeretne lenni, ha majd „nagy” lesz. Aztán amikor ott áll a nagyság kapujában, rádöbben, hogy ez nem egy olyan vízválasztó valami, amin átlép, és az addigi életét mintegy elvágja ollóval, mondván, mostantól minden más lesz. Nincs ilyen éles kontúr! Egyszerűen nincs, csak fokozatos, és folyamatos átmenet van egyik szakaszból a másikba. Egyik nap még gyerek, a másik nap már felnőtt… de még akkor sem tudja, mi a különbség…

 

A kérdésre, mi leszek, először azt feleltem, orvos, hogy gyógyítsam az embereket, mert valahol úgy éreztem, nekem az a feladatom, hogy segítsek. Aztán mélyen belül nem bíztam benne, és már szimplán csak ápolónő szerettem volna lenni, de még abban is kételkedtem. Tétován tekintettem a jövőm felé, és vártam, hogy valaki megváltson, megmondja nekem, mit tegyek, mi legyek.

Akkor még nem tudtam pontosan, ma már tudom, hogy valójában nem volt célom, mert egyikben sem bíztam eléggé, és mindez az önismeret és az önbizalom hiánya miatt alakult úgy, mert igazából önmagamban nem bíztam.

A biztonság kedvéért, jobb híján elvégeztem az egészségügyi szakközépiskolát, amit nagyon hasznosnak találtam, de már tudtam, mégsem azt fogom hivatásomnak választani. Abban a percben, amint túlléptem rajta, a gyógynövények, és a természetes gyógymódok felé fordultam. Teljesen beleástam magam a témába, gőzerővel kutattam, könyveket írtam a betegségekről, valamint minden lehetséges gyógynövényes, természetes gyógymódról, és a megszerzett tapasztalattal, és tudással segítettem a környezetemben élő embereken.

Akkoriban beszélt egy hölgy a tévében a diétájáról, amiből annyira emlékszem, hogy száznyolcvan napig léböjtkúrán élt, majd amikor meggyógyult a halálos rákos betegségéből, könyvet írt róla. Haloványan megfordult a fejemben egy pillanatra, ha majd a távoli jövőben ez velem is megtörténne (ami persze egyáltalán nem lehetséges), én is így tennék! Meggyógyulnék, és megírnám könyvben, hogy segítsek másokon, akik tétován tévelyegnek.

Középiskola után a családot választottam, még mindig azzal a szándékkal, hogy amíg nincsenek saját céljaim, legalább tegyek valamit. Cél nélkül nincs élet, és ezt én is tudtam, de nem voltak egetverő, világmegváltó vágyaim, nem tartottam magam alkalmasnak, elég erősnek, és méltónak azokhoz. (Ezt nevezem zéró önbizalomnak!)

Tehát a zéró önbizalmammal arra vágytam, hogy valaki más megmondja, miért élek, mi legyen a célom! Én csodálkoztam a legjobban, hogy ezt más nem tudja nekem megmondani! Ezért választottam egy másik hivatást… (amíg ott a tanulás, a munka, a gyerekek, addig van némi célunk…)

De mi történik, ha azokat is elértük?

Huszonegy éves (3x7=21) korom után arra gondoltam, most már mindegy, lesz, ami lesz, túlélem ezt az életet, majd a következőben biztosan tudni fogom, mik az én céljaim, vagy majd a távoli jövőben magától ölembe hullik valami. Tudom, minden ember meghatározott küldetéssel érkezik a Földre, de vajon nekem mi a küldetésem? Miért vagyok? Miért élek?

Majdnem sikerült elbuknom, amikor 26 évesen az agykontroll tanfolyam mentett meg. Felemelt az érzés, hogy jobbá tehetjük a földi létet, és ehhez én is hozzájárulhatok!

Ám az öröm nem tartott sokáig, mert ismét maga alá gyűrt az élet, bedarált a mókuskerék, tettem, amit mások mondtak, folyamatosan asszisztáltam, teljes gőzzel küzdöttem mások céljaiért.

 

Próbáltam ellesni, ki miért él, kerestem, mi okoz örömet, egyre inkább nem kívül, hanem bennem.

Mi tölti be azt a hatalmas, tátongó űrt?

Különböző csecsebecsék, tárgyak gyűjtögetésébe fogtam, de mindegyik csupán addig okozott talmi örömöt, amíg megszereztem - a birtoklási vágy nem elég!  Voltak ennél sokkal hatalmasabb elérendő anyagi vágyaim, ám legnagyobb megdöbbenésemre, egy ilyen emberfeletti küzdelmek árán elért célnál tétován megtorpantam, mert nem okozott kielégülést!

Mindez fejben játszódott le, bennem, mélyen és ott álltam döbbenten, ha ezt akartam, most miért nem elégít ki? Miért nem?

Vagy nem ezt kerestem?

Utólag azt kell mondanom, nem, nem ezt! Az embert nem elégíti ki az anyagi javak hajszolása, mert belül még mélyebb ürességet okoz. Vannak, akik még és még több ilyen álmot kergetnek, de mivel nem okoz örömöt, a további hiány kielégítésére, a lyukak befoltozására újabbnál újabb anyagi célt tűznek maguk elé, és soha életükben nem fedezik fel, hogy azt nem vihetik magukkal.

Bár jól hangzik a másokért élés, a mások segítése, de ez amolyan mártír, áldozat szerep, mert közben önmagunkról elfeledkezünk! Ha másokon segíteni akarunk, de komolyan és őszintén, akkor előbb nekünk kell jól érezni magunkat a bőrünkben, úgy sokkal többet tudunk adni is!

 

Ekkor voltam 6x7=42 éves…

 

Közben halálosabbnál halálosabb betegségüzenetek érkeztek, de még nem voltam képes venni a jeleket, hanem tétován sodródtam tovább az árral, zéró változtatási hajlammal.

Miért nem akartam változni?

Mert féltem! Féltem a változástól, az ismeretlentől, és nem tudtam, mi fog történni, ha nem arra megyek, amerre addig, a már jól kitaposott ösvényen…

Azt gondoltam, most már minden mindegy, akár meg is halhatok, ha a sorsomon úgysem tudok változtatni! Tudom, hogy van, lehet másik életünk, de ha a problémákat itt és most nem oldjuk meg, akkor megkapjuk a következőben is! Másrészt itt és most egyszer élek, ebben az időben, ebben a testben, csak egyszer lehetek itt! Tehát amit kaptam feladatnak, amit én vállaltam, azt itt kell megoldani, nem lehet róla lemondani, nem lehet elkerülni, elodázni, elmenekülni előle, vagy átvinni egy másik életbe!

A felismerések ellenére mégis feladtam, és megkaptam a lehetőséget a távozásra!

Mivel az enyhébb figyelmeztetésekre nem reagáltam, kaptam erősebbet, ami mellett már nem lehetett elmenni.

Azt neveztem igazi oldalba lökésnek!

Akkora sokkot okozott, mint gondolom, másoknál. Ott álltam a nagyvárosi forgatag kellős közepén és nem hittem el, hogy mindez velem történt! A buszon, - ami pedig zsúfolásig tele volt munkából hazafelé igyekvő hullafáradt emberekkel - olyan fejet vágtam, olyan negatív kisugárzással ültem a kettes ülésen, hogy nem ült mellém senki. Magyarul mindenki megérezte rajtam azt, amit kisugároztam!

 

A jövő felé hiába tekintettem, ott nem láttam mást, csak sűrű sötét felhőket…

 

Nagy nehezen sikerült felfognom, mi történt, megtudtam, a betegségnek három fokozata van:

- Nem igaz, nem velem történt!

- Na, jó velem történt, de még előbb ezt, vagy azt elvégzem, és még kicsit kételkedem, reggel felébredek, és rájövök, csak rémálom volt. De a rémálom valósággá vált, és nem tágított…

- Na jó, velem történt, jöjjön, aminek jönnie kell!

Végigmentem ezen a lépcsőn is, mint oly sokan mások…

 

Elsőként állig felfegyverkeztem ellene, csőre töltve vártam a támadást.

A könyvet, amit még húszévesen terveztem, úgymond előre láttam, elkezdtem írni. Akkor már több könyvet megírtam olyan témákban, amik megjelentek ezerszer, sőt, a saját éltem történetéből is regényt próbáltam kovácsolni, de egyik iromány sem állta meg a helyét a világban.

Elkezdtem tehát megírni, hogyan jutottam idáig. Megfigyelőként akartam tudósítani, összeszedve minden okot, ami kiválthatta. Úgy akartam lejegyezni, mint ha nem velem történt volna, mint egy kívülálló, azaz pusztán a tényekhez ragaszkodva objektív képet festeni az eseményekről. Először tehát az okokat és a miérteket kutattam gőzerővel, közben rájöttem, azt kaptam, amit akartam, hiszen mindig tudni akartam bővebben a rákról, most pedig itt a lehetőség, saját magamon bebizonyítani, hogy teljes mértékben lelki eredetű, és meg lehet gyógyulni belőle. Azért kezdtem írni, hogy segítsek másoknak, akik ugyanebben a cipőben járnak.

Kezdetben a könyvek, az idézetek tartottak életben, mélyen átéltem a szellemi mondanivalókat, (miközben magam is írtam). Mindent elolvastam a témában, amihez hozzá tudtam jutni! Elért hozzám annak a hölgynek könyve is, amiről beszéltem, amit huszonhét éve írt, amiről már akkor hallottam - futólag.

 

Amikor kiderült, azt hittem, elbuktam, rossz példát mutattam, hiszen én jó voltam, mindig másoknak segítettem, nem ezt érdemeltem, különösen a kitartásomnak, és az akaraterőmnek köszönhetően elért célok után.

„Nem az a dicsőség, ha sohasem bukunk el, hanem az, ha mindannyiszor felállunk!”

 

Jobb híján először mégis, mint mindenki más a külső dolgokban kerestem a hibát. Mit vétettem, miért én, miért éppen én? Miért?  Ezt mindenki felteszi!

Azután jött a ki vagyok én? Miért vagyok? Mik a céljaim, mi a küldetésem? És ha még mindig élek, biztosan van valami célja ezzel a Teremtőmnek!

Tudtam, hogy lelki eredetű, de mit vétettem, mit tettem rosszul, hogy ekkora bajt okoztam magamnak? Tényleg ennyi az élet, az ember képes eltenni magát láb alól? Valóban eyg hajszálon múlik minden?

 

Tükörbe néztem, és amit a szememben láttam…

 

Utólag már tudom, a legjobb utat választottam, amikor az önmegismerés felé vettem az irányt. Befelé fordultam, besétáltam, és ezzel megnyitottam a titkok kapuját. Ami ott tárult elém, minden képzeletem felülmúlta!

 

Anyagban:

 

Felkutattam minden külső, anyagi okot, akár az életvitelt, akár a bevitt mérgeket, csokorba szedtem őket, a lehetséges gyógymódokkal egy időben, majd mindet papírra vetettem.

Fokozatosan jöttek a felismerések, hogy nem másban, vagy másokban kell keresni a problémák gyökerét, hanem önmagamban. A majdnem teljesen anyagi kutatás így csapott át a lelkibe. Az írás természetesen nem sikerült objektívre, hanem olyannyira szubjektív lett, hogy általa előhívtam egy filmet, olyasmit is megírtam, amit én sem tudtam, és csak szőttem, szőttem, szőttem tovább az írás szőnyegét, míg végül egy hatalmas repülő szőnyeggé nem nőtte ki magát…

 

Pontosan tudom, mikor történt meg a fordulat, úgy az anyagból lélekbe, mint az önsajnálatból a gyógyulásba.

Amikor túl tudtam lépni a miérten!

A miért nem fontos, ha már így is úgyis itt van, nem tudok mit tenni ellene, el kell fogadni, és megoldandó feladatként kezelni. Örülhetünk, mert nekünk szóltak, hogy nem jó úton haladunk, és megkaptuk a lehetőséget a változtatásra! Ha menni kellett volna, akkor jön egy olyan baleset, vagy betegség, amivel azonnal vége! De nem így történt! A rák tehát egy olyan üzenet, ami a változásra figyelmeztet.

Mint Gandhi mondta:

„Légy te magad a változás, amit látni szeretnél a világban!”

Ha hajlandó vagy változni, veled együtt változik minden, és mindenki, ami, és aki körülvesz! Ha nem kerülsz ki onnan, ahol vagy, akkor is! Ha szereted, elfogadod önmagad, mindegy, hol élsz, kivel, és mikor, milyen körülmények között.

 

Lélekben:

 

Minden bennem, mélyen belül játszódott le, kívülről nem volt látható!

 

Először elmerültem a legnagyobb mélységbe, összecsaptak a hullámok felettem…

Ám egy szép napon (fejben) megjelent egy halovány fénysugár mérges, haragvó egemen, melynek fényénél megpillantottam egy lépcsőt, ami bennem elém tárult. Egy kéz nyúlt felém, és egy hangot hallottam, mely arra buzdított, hogy induljak el felfelé. Elfogadtam a segítő kezet, hallgattam a hangra, és elindultam a lépcsőn lassan, fokról fokra felfelé lépegetve. Ekkor hatalmas öröm és boldogság árasztott el, mert minden fokon várt rám a megfelelő ember, könyv, zene, film, idézet, szó, vagy bármi, ami továbbsegített felfelé. Éreztem, egy folyamatban vagyok benne, és tudtam, mire felérek a lépcsőn, maga a csoda vár, hiszen ez maga a csoda, hisz a lépcsőn való felfelé lépkedés is az!

Ma már tudom, hogy akkor ott lenn meghaltam!

 

Meghaltam az addigi életem számára, és mire feljöttem, újjászülettem, más ember lettem, új élet született. Teljesen olyan érzés volt, mint amikor valaki balesetben távozik, és visszatér, hogy elmondja, milyen odaát! Csodálatos belső utazás volt, mely során a könyvírás előhívott egy filmet, egy olyan filmet, amit még én sem tudtam magamról! Jobban megismertem önmagam, mint egész addigi életemben!

Az „élem könyvem” című fejezetben leírtam azt is, hogy tulajdonképpen úgy éreztem, nem én írom, csupán olvasom, ami így is volt! A könyvet egy belső hang diktálta, és én reggelente rohantam „elolvasni” a következő fejezetet. A kezemet adtam hozzá…

 

Sok mindenre rájöttem az önismeret felé vezető úton:

Először is arra, hogy addig a testemmel azonosítottam magam, nem szerettem, nem becsültem önmagam, és nem voltak saját céljaim, csupán másokért éltem…

A betegségek rávilágítottak, hogy sokkal több vagyok annál!

 

Nem harcolni kell ellene, mert ami ellen harcolunk, azt megerősítjük, mivel folyamatosan a gondolatainkban van, azzal adunk neki erőt, amivel el szeretnénk tüntetni!

Elfogadni, szeretni, beletörődni kell. Amikor őszintén, és teljes szívemből azt tudtam mondani: „Uram, Teremtőm, életem-halálom kezedbe ajánlom, rendelkezzél életemmel, rendelkezzél hű szívemmel! Úgyis te tudod, mi a jó nekem!”

Volt még egy számomra nagyon megdöbbentő élmény, amikor rájöttem, hogy nem szeretem önmagam! Nem becsültem magam semmire, mert szerintem mindenki más jó, mindenki más szép, okos, pontosan olyan, amilyennek lennie, kell, én pedig a legutolsó senki vagyok, aki csak azért él, hogy másoknak jobb legyen, de a létem említésre sem méltó. Akkor felírtam, miért lenne érdemes szeretni magam, de nem hittem benne… csak írtam, ám aztán szép lassan az írással, és persze a rengeteg új barátom segítségével sikerült elfogadni önmagam olyannak, amilyen vagyok. Rájöttem, mi a célom, miért érdemes élnem! Lehetőséget kaptam, hogy közvetítsem az üzenetet mindenki felé, aki képes meghallani, és elfogadni!

 

Amikor még nem voltam fenn teljesen, bizony várt rám egy hitpróba is!

Rájöttem, hogy minden betegség lelki eredetű, és a saját gondolatainkkal teremtjük meg magunknak, annak ellenére, hogy azt hisszük, a körülmények áldozatai vagyunk! Éppen ezért egy mindenkire ráhúzható standard módszer nem létezik, mivel senki sincs a másik ember cipőjében, sem a bőrében, sem az életében.  Mindenki saját maga tudja önmagát meggyógyítani, mégpedig egy belső utazás során felismert terápiával. Amiben egy cseppnyi kételyünk támad, nem szabad alkalmaznunk, mert úgysem fog használni. Ne mások után menjünk, ne hallgassunk senkire, egyedül önmagunkra! A gyógyuláshoz pedig alkalmazhatunk mankót, amibe bele tudnunk kapaszkodni, bármilyen anyagi gyógymódot használhatunk, amiben rendíthetetlenül hiszünk, de olyannyira, hogy ha tíz millióan állítják, hogy nem jó, mi akkor is kitartunk mellette, mert nem csupán hisszük, hanem belső meggyőződéssel biztosan tudjuk, hogy az nekünk jó! Ehhez azonban annyira kell hinni önmagunkban, és az erőnkben, hogy senki se tudjon megingatni benne minket! Az írás is egy ilyen mankó…

Azt hittem, rájöttem a titokra, és kezdtem csökkenteni a bevitt anyagi dolgokat.

Akkor kaptam egy áttétet, amit hitpróbának éltem meg. Az volt a kérdés, tudom e tovább folytatni rendületlenül azt az utat, amit elkezdtem, vagy most tényleg hagyom magam elmerülni, és végleg elbukok.

Bevallom, egy pillanatra megingott a hitem…

Ekkor adtam fel teljesen, vagy inkább megadtam magam, feladtam a gyógyuláshoz való ragaszkodást…

Tudom, hogy a végső gyógyulás előtt van még egy ilyen elbukás, egy próba, amikor meginoghatunk, ha nem elég erős a hitünk. Azt gondolom, ez kellett a végső feladáshoz. A gyógyulásba vetett hitet is fel kell adni! Nem ragaszkodni kell, hanem engedni! Engedni a változást, és hagyni magunkat vezetni, és ha együtt úszunk az árral, magával a létezéssel, ha megadjuk magunkat a sorsunknak, akkor miénk a gyógyulás! Avagy ekkor bíztam magam teljes mértékben a Teremtő kezére. Átadtam magam teljes szívvel, őszintén, legyen, ahogyan akarja, hiszen ő tudja, mi a jó nekem! És egyedül ő tudja, miért jöttem a Földre!

 

Ezt pedig az élet minden területére át lehet konvertálni.

 

Azután sorra jöttek tovább a felismerések, amikor nem idegeskedtem, megadtam magam, hagytam, hogy az legyen, aminek lennie kell, engedtem magam együtt áramlani az élet folyójával, megtörtént a csoda… annyi csoda történt velem, hogy másnak egy is elég lenne belőle egész életére!

Felismertem, hogy amikor a távoli áttétet diagnosztizálták a nyirokcsomóban, és én nem engedtem bántani, ismét csoda történt!

Milyen csoda?

A szeretet csodája!

Azt mondtam neki: Szeretlek, szükségem van rád, nem engedlek bántani, mosd tisztára magad! Adok neked három hónapot. Addig persze bevetettem újabb anyagi gyógymódokat is, de végső soron az használt neki, amikor biztosítottam róla, hogy szeretem, és szükségem van rá! Erre utólag jöttem rá, mert éppen akkor nem ezen gondolkodtam! Minden nap reikiztem, és rendíthetetlenül szerettem! Ő is szeretett, mert a következő kontrollnál már nem látszott betegnek! Azaz elérte a célját, vettem az üzenetét, ezért már nem volt rá szükség, hát eltűnt belőle a betegség.

 

Hatalmas utat tettem meg, mire feljöttem a lépcsőn! Erről szól ez a könyvem! Megírtam benne a kutatási eredményeimet, és pár szóban a lépcsőt, mert a konkrét lelki szenvedéstörténetet kihagytam belőle, hiszen a mélységben, fájdalomban, és lelki zűrzavarban lévő betegnek nem egy másik hasonló történetre van szüksége, hanem kiutakra. Mivel előbb mindenki a konkrét, kézzel fogható anyagi gyógymódokat keresi, ezért mindent beleszőttem, amit felfedeztem, folytatásként pedig az anyagi gyógymódokkal egy időben, párhuzamosan alkalmazható lelki gyógymódokat.

Mire megírtam a könyvem, (amiről úgy éreztem, életem főműve, ez volt a lecke, és ez után jöhet a szórakozás) a bennem elém táruló lépcsőn talajszintig felértem a fényre. Amikor a tükörbe néztem, már ragyogott a szemem! Nem volt benne a sötét, a lemondás, a fájdalom, a szenvedés, az önvád, az önsajnálat, a feladás, amit a legmélyebb ponton láttam ott.

 

A lépcső most is ott van bennem, és előttem, de már nem olyan élesek a kontúrok, mert megvilágítja a fény, amit megleltem!

 

A könyvembe kezdetben mindent beleszőttem, ami mélyen érintett engem, amikor átdolgoztam, azok kikerültek belőle, és újabb könyvek születtek belőle, a Kórháztörténetek, a spirituális álmaim, gondolataim, a Lépcső, néhány elbeszélés, esettanulmány, emberi sorsok, szakácskönyv, stb.

 

Amikor az önismeret felé befelé haladunk, olyan képességeket is felfedezhetünk önmagunkban, amiről nem is sejtettük, hogy létezik, hogy képesek vagyunk rá.

Fantasztikus csodákat találtam önmagamban! Addig is írtam, de a versekről sosem tudtam, hogy ott vannak bennem, akárcsak bárki másban…

 

Egy betegség akkor gyógyul meg, ha hálát adunk neki, és örülünk a létezésének! Persze, nem mondom, hogy ez könnyű feladat, mert a léleknek nem lehet hazudni, ott teljesen őszintének, szívből jövőnek kell lennie mindennek, mert csak akkor megy végbe a változás. Ezért buknak el oly sokan, mert nem tudnak örülni neki, és hálásan megköszönni azt, amire tanította őket, valamint nincs türelmük kivárni a végét, és rábízni magukat a bennük élő Istenre.

A betegség pedig: huss, eltűnik, ha elérte a célját, ha megtanultuk, amit tanítani akart.

 

Rengeteget köszönhetek neki! Meghaltam, és újjászülettem! Egy másik ember vagyok! A halálközeli állapot tisztább látást eredményez…

Ezért élveztem a betegség által küldött üzenetet, mert általa megismerhettem önmagam, rengeteget tanultam, kincseket találtam, ráébredtem a céljaimra, és arra, mi a fontos az életben, a szeretet és az emberi kapcsolatok, annál magasztosabb cél nem létezik! Felszínre tört az írás képessége, felfedeztem új dolgokat, még ma is sorra jönnek az újabbnál újabb képességek: Például 360 fokban tudok írni!

 

Egyszóval nincs más út, csak a lélek útja, ha meg akarunk gyógyulni, meg kell ismerni önmagunkat, befelé kell menni, és mindent odabenn keresni, önmagunkban, fejben! Ki kell építenünk egy hidat, ami a lelkünkhöz vezet. Változás nélkül nem megy!

 

"HA MEGISMERTÉL MÁST, AKKOR BÖLCS VAGY!

ISMERD MEG ÖNMAGAD… - AKKOR MEGVILÁGOSODTÁL!"

 

"A MEGVILÁGOSODÁS A SZENVEDÉS VÉGE"    / Buddha/

 

Az írás, és az élet olyan, mint a gyerekrajz fejlődése. Először a kicsi elé teszünk egy asztalméretű papírt, amin óriási túlmozgással összevissza kuszaságot firkál, és örül, hogy egyáltalán nyomot hagy a papíron a zsírkréta.

A következő fokozatnál kisebb a papír, kevesebb a kuszaság, és már megnevezi a művet.

Majd a rajzképessége a kezdeti őskáoszból fokozatosan letisztul, és élete végéig finomodik.

Mi magunk is így élünk, életünk végéig tanulunk, tisztulunk, finomodunk…

 

Miért írok mást is?

 

Az emberek nem szeretik a készen kapott megoldásokat, ha megmondják nekik, mit kell tenniük. A felismeréseknek belülről kell fakadniuk! Az írók általában jól elrejtik a tanulságokat az írásaikban, novellákban, versekben, amik által az olvasók elgondolkodnak, bekattan egy felismerés, egy AHA élmény, és belülről fakad a változás, a fejlődés, a továbblépés iránti igény. Valami ehhez hasonló belső indíttatás miatt írok mást is, mert kell, mert muszáj, mert üzennek, mert egy belső erő, egy hang buzdít rá. Legtöbb írásom álomból született, valamilyen saját élmény hatására.

 

 

 

 

Ember vagy!/Ember vagy?

 

 

„Téves elképzelés, hogy a költők formára is másféle emberek, mint a többiek, akadhatnak a hétköznapi emberek között is költői lelkek, álmodozóbbak, mint akárhány híres költő. Annyi csak a különbség, hogy a költőnek erősebb és termékenyebb az emlékező tehetsége, gondolatait és érzéseit meg tudja őrizni addig, amíg szavakkal testet nem ad nekik. Három dolog kell ahhoz, hogy valaki költő legyen: értelem, képzelet, és érzelem.”

/H. C. Andersen/

 

 

Számtalan alkalommal előfordult velem is, hogy olyasmit feltételeztem, vagy vártam el valakitől, amire nem volt képes, és utána csalódtam benne.

De vajon kiben csalódtam igazából? Abban, akiben hittem? – Nem! Az elvárásomban, mert azt szerettem volna a másik emberből kihozni, amire nem volt képes, vagy nem volt hajlandó rá.

Évek sora alatt rengeteget gondolkodtam ezen…

Először meg akartam változtatni másokat, megpróbáltam meggyőzni őket a saját igazamról, példát mutattam, hátha majd akkor, de semmi nem történt. Tétován szemléltem a körülményeket, nem tudtam, mitévő legyek.

Ma már nem tenném, de nekem is el kellett jutnom valahogy idáig…

 

Mondok pár példát:

Ha valaki például gyönyörűbbnél gyönyörűbb verseket, novellákat, regényeket ír, elvárjuk tőle, hogy az életben is hasonlóan érzékeny lelkű, csodálatos személyiség legyen. Ha megismerünk egy mindig a jó szerepében tündöklő színészt, tőle ugyanezt várjuk el az életében, sőt, negatív szerepben többé nem fogadjuk el. Ha egy tanárt közelebbről sikerül tanulmányoznunk, vagy legyen az élet bármelyik területéről az a valaki, akit górcső alá veszünk, amikor megismerjük, rájövünk, nem pont olyan, amilyennek képzeltük.

Az egyik továbbképzésünk kurzusát például, egy szakmai kirándulással koronáztuk meg. Valamelyik nagy költőnk vidéki házában jártunk, ahol megtekinthettük, hol élt, alkotott a híres hősszerelmes poéta.  Utána az egyik ismerősömnek túlfűtött lelkesen meséltem az élményeimről, aki rögvest pulykavörös lett a méregtől. Nem tudtam, mire véljem, amikor elmondta, hogy valójában rokona az az ember, akinek azért nem voltak gyerekei, azért halt meg örökösök nélkül, mert agyonverte a két saját gyerekét! Teljesen leesett az állam és azt hittem, nem ugyanarról beszélünk, akiről az iskolában tanultunk, akinek fülemben csengenek a sorai. A nagyapjának a testvére volt… ő is sokat szenvedett a vadállat őse mindennapi terrorjától, kizárólag a nagymama szeretetteljes viselkedése mentette meg őket.

Felháborodtam, és legszívesebben megírtam volna a költő történetét, de nem mocskolhatom be az emlékét, és nem vehetem el az emberek illúzióit.

Manapság igen divatos a spiritualitás, és valljuk be, sokan, sőt egyre többen az útjára lépnek. Azonban némi csalódást okozhat az, ha feltételezzük róluk, hogy tökéletesek, és az emberek által elkövetett hibáktól mentesek, azaz maguk a puszta jóság, elfogadás, egomentes, és örök szeretetben élő lények! (Vannak ilyenek is, de még elég ritka) Ha meglátjuk például, hogy dohányoznak, esetleg isznak, káromkodnak, netán csúnyán beszélnek, igencsak elcsodálkozunk. Meglepetten nézelődünk magunk körül, mert ezt a viselkedést nem tudjuk hová tenni, csalódtunk…

Miért?

Miben csalódtunk?

Mint azt már említettem, olyasmit vártunk el tőlük, olyan tulajdonságokkal ruháztuk fel őket a fantáziánk segítségével, ami nem volt a birtokukban. Azaz saját fantáziánkban, saját elvárásunkban csalódtunk.

Az emberekben még működik a tömegeszme, azaz szeretnek valakit követni, ha nincs jobb ötletük, nincs saját céljuk, és nem hallják a belső útmutatást. Azt vettem észre, ha az egyik elkezd valamit, akkor a többi folytatja, ez amolyan majmolási szokás, sajnos általában a butaságot követik többen. Akkor nem kell gondolkodni, jó muri együtt mulatni a végeredményen.

Ilyenkor mondhatjuk: nagy az Isten állatkertje.

De mi van, ha szükség van az állatkertre?

Ha Isten azt is tudja, amikor egy hajunk szála meggörbül, akkor miért hisszük azt, hogy erről nem tud? Persze, végtelen szabad akaratot biztosított nekünk, tehát azt tehetünk, amit akarunk, de azért vannak bizonyos korlátok.

Nézzük csak az őrangyalok munkáját: Mindenkit kísér akár több őrangyal is, akiknek az a tisztük, hogy megvédjék az embert, amíg a feladatát be nem teljesíti. Ez azt jelenti, hogy bármi történik velünk, addig vigyáznak ránk, amíg itt kell maradnunk. Láttam egy valóság videót, amiben egy részeg ember beesett a metró sínek közé, éppen akkor, amikor a szerelvény száguldott az állomás felé. Pont úgy esett, hogy a két sín közé, amiben ugye áram van! Az emberek kétségbeesetten integetettek a vezetőnek, hogy vegye észre, mi történt. A metró pontosan az ember előtt állt meg. Megpróbálták többen kisegíteni, de folyton, azaz többször is visszapottyant, mert annyira ittas volt, és mindannyiszor úgy sikerült elterülnie, hogy nem ért hozzá a sínekhez. Az őrangyalai energiája segítették ebben, mert nem ott kellett meghalnia! Ez biztos! Ám ugyanezek az őrangyalok elintézik azt is, hogy elüssön a szerelvény, ha ott a vége földi létezésünknek! Az életben erre is láttam számos példát, olyan emberekkel, akik látszólag nem érdemelték meg. A többi csak annyit tudott kérdezgetni: miért? Miért éppen ő? Miért ő, amikor olyan jó ember volt? – Azért, mert akkor járt le az idő, és a véletleneknek tűnő összjáték elrendezte!

 

Az élet minden területéről hozhatunk fel példákat, amikor kénytelenek vagyunk ítélkezni, és pálcát törni a másik ember viselkedése felett, ilyenkor mit szoktunk mondani?

De hát ők is emberek! – felkiáltással elnézzük nekik hibáikat.

Senki sem tökéletes, emberek vagyunk!

Emberek vagyunk?

Ember nincs hiba nélkül!

Az nem mentség, hogy ember vagy, nem elég az emberi fajba születni. Emberré is kell válni. – mondják mások.

Utalva arra, hogy szabad akaratunkból választhatunk, hogy emberként, vagy attól rosszabb minőségben óhajtunk élni.

A védikus filozófia egyértelműen kimondja, aki nem él ember módjára, nem használja ki az emberi élet lehetőségét, az állat, illetve annál is rosszabb! – mondják ismét mások.

Meglehet, igaza van a védikus filozófiának, mint az egyik legősibb írott tudásnak, sőt nagyon is közel áll hozzám, mint más, spiritualizmus útjára lépett emberhez, de még bennem mindig ott van az, hogy Isten tud róla, és mindennek így kell lennie! Azt gondolom, el kell őket is fogadni, mert az az ő döntésük, hogyan élnek, azzal nekik kell elszámolniuk, talán a létezésük tükör, ami segít a többieknek, akik nem akarnak olyanná válni, vagy úgy élni, mint ők. (Ha azt vesszük alapul, hogy mindenkinek fontos küldetése van, amit meg kell valósítania.) Ha a hajléktalan azért ül véresre fagyott kezekkel, koszos rongyokban a sarkon, hogy felhívja a társadalom figyelmét a könyörületre, az emberségre, az összefogásra, akkor bizony az ilyen emberek életének is legalább akkora jelentőséget kell tulajdonítanunk.

Nem vagyunk a cipőjében, nem ismerjük a körülményeit a saját szemszögéből, számára bizonyára az tűnt a legjobb döntésnek.

Mindenkinek a saját keresztje a legkönnyebb, még ha nem is annak tűnik! És az benne a csodálatos, ha ezt a keresztet a legszentebb ünneplőruhaként tudjuk viselni, mint saját választásunkat!

Persze sokan kérdezik, hol van Isten, amikor éhezünk, háború dúl, amikor szenvedünk, vagy öljük egymást?

Hol van Isten?

Bennünk!

Rajtunk múlik, hogy ezt észrevesszük-e, és hajlandóak vagyunk e az ő törvényei szerint élni, vagy továbbra sem mutatunk könyörületet, irgalmat, és együttérzést egymás, azaz önmagunk iránt.

Ha Isten bennünk van, és egyek vagyunk, akkor kit bántunk, ha gyilkolunk?

Isten miért hagyja mindezt?

Mert végtelen szabad akaratot kértünk tőle, és ő engedi, hogy saját magunktól megtanuljuk, melyik a helyes út, és végül visszatérjünk hozzá.

Sokan úgy vélik, hogy a spirituális emberek szentek, vagy annak kellene lenniük. Ez hatalmas tévedés, ők is emberek, akik a szellemi és a lelki fejlődés útjára léptek. Ám ezzel együtt nem vélik elkülönültnek magukat a többi élőtől, nem felülről néznek le ránk. A földi életet elfogadják, nem becsmérlik, csak már egészen más értékek szerint élik. Nem magasztalják a szegénységet, és direkt nem idézik elő életükben, nem állítják, hogy a gazdagság bűn, de nem harácsolnak, mindenből az éppen elégre törekszenek. Ha szükséges, kiállnak önmagukért, megvédik az érdekeiket, nem élnek vissza a hatalmukkal, sem a tudásukkal. Törődnek a testi-lelki-szellemi egészségükkel, egységként tekintik önmagukat, minőségi, magasabb színvonalú könyveket olvasnak, és hasonló témájú filmeket néznek, vagy zenéket hallgatnak. Ahogyan változnak, úgy változik az ízlésük is minden téren, az olyan dallamok fogják őket csábítani, amik emelik a rezgés szintjüket, és egy húron pendül a belső hangjukkal. Elfogadják a többi embert, és valóban apaként, anyaként, fivérként, és nővérként tisztelik a bennük lévő fényt, Istent. A megjelenésük rendszerint szolid, ápolt, tiszta, a vonzerejük a kisugárzásukban rejlik.

Az igazi spirituális ember első és legfontosabb tulajdonsága a türelem. Ebben a végtelen türelemben minden benne van! A bölcsesség, amivel tudja, hogy minden így van jól, és jót mulat a színházon, mintegy megfigyeli, hogy milyen illúzióban élünk itt lenn, közösen. Tudja, biztosan tudja, érzi, mennyire egyek vagyunk, mint a tengerben a vízcseppek, együtt alkotjuk a végtelen óceánt, amit jelen esetben emberiségnek hívnak, ám ez az óceán egy a többi létformával, és az egész univerzummal. A türelemben benne foglaltatik az elfogadás, és ha elfogadunk mindent úgy, ahogyan van, akkor hálát érzünk, hogy itt lehetünk, élhetünk, és megtapasztalhatjuk az anyaglétet is. Ebben az állapotban már nincs szükség megbocsátásra, mert ha feltétel és elvárás nélkül elfogadunk, sosem gyúl harag a szívünkben. Ha segítünk, azt csendben tesszük a hátérben, nem csapunk zajt körülötte, és nem várunk érte semmit, mert tudjuk, hogy amit másokkal teszünk, azt magunkkal tesszük, önmagunkért tettük. Ha másoknak jobb, nekünk is az lesz!

Vegyünk példát elődeink fáklyavivőiről, például Jézusról.

Jézus kivétel nélkül mindenkit elfogadott, pedig pontosan tudta, ki milyen, kivel áll szemben. Ismerte a gondolataikat, mert érezte a lelküket, sőt a múltját, jelenét, és jövőjét is látta annak, aki előtte állt. Aki meglátta, megérezte a közelségét, az megváltozott, megnyílt a szíve, és megérezte mások lelkét, és az ott lakozó érzelmeket, úgy a fájdalmat, mint a jóságot, és a szeretetet.

Ma is vannak olyan emberek (emberek?), akiknek ha belenézel a szemébe, érzed, tudod, mindent tud rólad, múltad, jelened, jövőd, a lelked mezítelenül áll előtte, elmerülsz végtelen szeretetében, az igazi lélekérintésben, és nem vagy képes méltóképpen megfogalmazni, amit éreztél. Az ilyen csodálatos, magas rezgésszintű ember a legnagyobb csendben működik a háttérben, igazi fénymunkás, aki tettei hatására angyallá változott. Aki idáig jutott, már nem tudja lehúzni, visszahúzni semmi ám neki is szüksége van egy oltárra, egy nyugodt helyre, ahol újratöltődhet.

A világ tényleg csak általunk, és bennünk változhat meg, minden tőlünk függ, rajtunk múlik, olyanná válik, amilyenné teremtjük a gondolatainkkal, a tetteinkkel! Tehát, ha változást várunk, tegyünk érte, és mi változzunk!

 

 

 

A szabadságról

 

 

A szabadságról alkotott elképzelésünk egyike annak, amiről jóformán fogalmunk sincs, valójában mi az értelme. Többféle jelentése is létezik, akár politikai, társadalmi, vagy anyagi szempontból nézzük, de mit jelent a lelki, a szellemi szabadság? Mert szerintem az a legfontosabb, hogy az ember belül legyen elégedett, érezze jól magát, a körülmények már nem veszik el az életkedvét, amikor felismeri a végtelen határtalanságot, és boldogan evez élete szabadság folyóján.

Az emberek sok mindent félreértelmeznek, mert elfeledték igaz önvalójukat, mert egyre távolodtak a forrástól, és az igaz tudástól, majd végül a több évezredes elnyomás, és mások elveinek elvakult követése hatására csupán az anyagi testükkel azonosították önmagukat, mert elhitték, hogy azok, egyedül azok. Ez lett a tengernyi baj, bú, bánat, betegség, és a szenvedés oka. Ha így szemléljük az életet, nagy bajban vagyunk…

 

Mit jelent szabadnak lenni?

Ezt bizony összekeverjük azzal, hogy akkor érezzük magunkat szabadnak, ha oda mehetünk, ahová akarunk, ha nem függünk senkitől, sem anyagilag, sem viselkedésünkkel, ha szabadon azt teszünk, amit akarunk, ha kimondhatjuk, amit szeretnénk, ha gátlástalanul törhetünk előre, és közben szabadságot kiáltunk. Ezért a szóért folytak a háborúk, hullott a vére milliónyi embernek az évezredek során. Ha azután számos hazafi halála árán sikerült kivívni a szabadságot, ünnepeltek, és győzelmi dalokat daloltak. De vajon meddig tudtak szabadok lenni? Valóban szabadság volt?

Az igazi szabadság nem ebben rejlik.

Az ilyen szemlélettel az igazi kereső hatalmas űrt érezhet magában, belül, fejben, gondolatban…

Miért?

Tudjuk, hogy nem véletlenül érkezünk oda, ahová, abba a világba, a tágabb és szűkebb környezetbe, a családba. Azért születünk éppen oda, mert ott van fontos tanulni és átélni valónk. Azonban az anyaglétbe nem szabad annyira beleélni magunkat, hogy csak azzal azonosuljunk.

 

Amikor a szabadságról beszéltem, észrevettem, hogy mást jelentett nekem, és mást a közelemben élőknek, voltak páran, akik rá akartak venni, hogy hagyjam el a múltamat, szakadjak ki a környezetemből, mondván, így sohasem leszek szabad.

- Az a kérdés, hogy meddig akarod még cipelni a kereszted?

- Hagyd el a múltad, szakadj ki a környezetedből, és szabad leszel!

- Nem véletlenül vagyok itt, pontosan addig maradok, amíg szükséges! - feleltem.

- Azért maradsz, mert félsz egyedül lenni!

- Nem! – tiltakoztam.

- De igen!

- Neked fogalmam sincs arról, mi a szabadság! - jött a válasz ismételten. Majd rám legyintve távoztak, azzal a biztos tudattal, hogy ők tudják, mi az, én viszont nem.

 

Nem vitatkoztam, jót mosolyogtam, azt hiszem, már sejtem, de vajon ők is tudják, mi az igazság?

 

Mi a szabadság?

A szabadság nekem azt jelenti, amikor az anyaglétedet kívülről, felülről figyeled meg, és nincs rád lelkileg hatással, mert tudod, hogy az lényednek csupán igen kicsi, maximum tíz százaléka, és bármi is történik veled, annak úgy kell lennie, létszükséglet számodra, azért van, hogy megtanuld a helyzetet kezelni!

Ha a börtönben, a legmélyebb pokolban, a legnagyobb szenvedések közepette a lelked szabadon szárnyal, pusztán csak figyelsz, szabad vagy!

Ha a színházad gondjai nem gyűrik meg arcod, ha minden helyzetben megtalálod a kiutat, ha elesel és felállsz, ha bármi történik, pozitív maradsz, ha a remény, és a szeretet sohasem, utolsó leheletig nem hagy el, szabad vagy!

Ha nem akarsz senkit birtokolni, irányítani, ha tudod, hogy minden így van jól, és minden megtörténik, aminek meg kell történnie, ha gondolatban, lótuszülésben bölcsen mosolyogva szemléled az eseményeket, szabad vagy!

Ha tudod, hogy nem számít semmi, játék az egész, és örömmel részt veszel benne, hálás vagy, és meg tudod köszönni, szabad vagy!

Ha nem rágódsz a múlton, nem aggódsz a jövőért, ha képes vagy teljesen átélni a jelen pillanatot, szabad vagy!

Ha koldusnak születtél, és a sarkon kéregetsz, de ragyog a szemed, mert tudod, hogy az is rendben van, ha nem vagy tökéletes, szabad vagy!

Ha belül béke van, nyugalom és csend, szabad vagy!

Ha tudod, hogy te irányítod a sorsodat, és a gondolataid megvalósulnak, mert azok eredménye vagy, ha felvállalod önmagad, és érzed, tudod, hogy minden egy, szabad vagy!

Ha mindent és mindenkit elfogadsz olyannak, amilyen, és tudod, hogy ők is te vagy, szabad vagy!

Ha tudod, hogy életedbe minden eseményt magad vonzottál be önmagadnak, és egyedül te vagy érte a felelős, senki más, szabad vagy!

Ha nem építesz magad köré falakat, ha együtt áramolsz a boldog létezéssel, szabad vagy!

Ha a lelked nem függ senkitől, és semmitől, szabad vagy!

Ha már nem kell megbocsátanod, mert mindent elfogadsz, szabad vagy!

Ha összhangban vannak gondolataid a hiteddel, és a tetteiddel, szabad vagy!

Hagyd, hogy megtörténjen, aminek meg kell, és szabad vagy!

 

Szabad vagy!

Fogadd el!

Érezd!

 

A félelem nagyúr…

 

 

Ezt a kérdést nekem tették fel: "Miért gondoljuk azt, hogy minden felett áll egy végső ok, ami, vagy aki mindent irányít? Ha felettünk és alattunk is áll valami, vagy valaki, akkor felette is, meg a felett is, alatta is, meg az alatt is, egészen a végtelenségig. Ahogy van lefelé, úgy felfelé is.

Az atommag a végtelenségig bonthatatlan, akkor a kiterjedés a végtelenségig kiterjedő, tehát minden felett, és minden alatt is van valami..."

Egyetértek, minden felett - alatt is van valami, egészen a végtelenségig.

Mi van akkor, ha ez a végtelen nem lineáris, hanem spirális, vagy éppen egy kör alakú és végül önmagába visszatér? Ha a kör (vagy karika) áll, elindulhatunk felfelé, és lefelé is, a végén mindenképpen ugyanoda jutunk vissza, ahonnan indultunk.

Ha spirális, akkor időnként fenn vagyunk, időnként lenn, hogy mindkét oldalt megtapasztaljuk.

Ha pedig egy spirális kör, akkor le-fel hullámzunk, amíg végigmegyünk rajta, egészen odáig, amíg vissza nem térünk oda, ahonnan indultunk. Ebből következik, hogy minden vég egyben valaminek a kezdete is. Valaminek, amin már jártunk előtte…

Ha egy spirális álló kört képzelünk el, amin elindultunk valamerre, mondjuk éppen lefelé, akkor belekerülhetünk egy olyan korba, ahol Hitler is élt. A többszörösen „rossz” dolgokba, amit átélhetünk! És akkor, amikor éppen felfelé megyünk, jönnek a többszörösen „jó” dolgok is, egészen a végtelenségig…

Hitlerről, és a hozzá hasonlókról az a véleményem, hogy a tömegek önértékelési zavara, és évszázadok alatti elnyomása vezetett oda, hogy azt gondolták magukról, alattvalók, és csak azt érdemlik meg. Bedőltek a hatalomnak, és követtek hamis álmokat, amik nem az ő érdeküket szolgálták.

Meggyőződésem, hogy magunknak vonzzuk be az ilyesmit, mert nem tartjuk ettől többre méltónak azt, akiknek hisszük magunkat. Azaz mindenki saját maga sorsáért felelős. Ebbe természetesen a tömeges hit is beletartozik. Ha elfogadjuk, hogy a nép vagyunk, aki egyedül arra jó, hogy szolgáljon valakit, akkor kiderülhet, hogy az a valaki mennyire képes becsapni minket. De a tömeges mély fájdalom erős hatást gyakorol azokra, akiknek nincs önmagukba vetett hitük, és azt hiszik, képtelenek kikerülni a mókuskerékből. Tehát törvényszerű volt, hogy a hitleri pusztítás bekövetkezzen. Az egyes egyének embertelen szenvedése nyilván nem önkéntes volt, hanem akkor éppen abban a hullámban voltak. Gondoljunk bele, mindannyinkban ott van a jó, és a rossz is. Bármelyikhez kapjuk meg a körülményeket, olyanná válhatunk. Ha azt gondoljuk, mindez feladat volt, az is elképzelhető, hogy meg kellett tanulnunk, mi az ilyen viselkedés következménye. Levonhattunk a tanulságot, és tehetünk ellene. Attól függ, hogy miben akarunk élni!

Félelemben, vagy szabadságban?

A félelem nagyúr, és ragadós! Ha tömegek elkezdenek félni, sajnos idáig juthatunk. Rácsatlakozunk a fájdalomra, és bevonzzuk a bajt. Nagy igazság, de így van! Azok vagyunk, aminek gondoljuk magunkat!

Rengeteg esetet tanulmányoztam, most is írom a kis tanulmányaimat, (novellák formájában), amikor az egyén ugyan nem ismeri be, hogy ő okozta saját magának, mégis úgy van, és ez kívülről jól látszik! A mérges ember mérges embereket vonz, a düh dühöt, a gyűlölet még több gyűlöletet, a szeretet szeretetet. Ha valaki belekerül egy ilyen hullámba, sorozatosan még többet, és még többet vonz belőle magának, mire végül elhiszi, hogy olyan a világ, vele mindenki kibabrál, őt mindenki utálja. A hit egy dolog, amikor még csak hiszi, de ha azt továbbfejleszti magában, akkor már TUDNI fogja, és annak megfelelően él. Az ember ilyen, így működik. Amikor egy napon rádöbben, hogy amit addig, tett, az „nem jó”, akkor következik be az összeomlás. Mert rájön, hogy nemcsak az az igazság, amit ő annak hitt, ami a teljes meggyőződése volt ez idáig, hanem léteznek más utak, más lehetőségek is… Nos, ekkor földre rogyik, és azt kérdezi, hol rontottam el?

Mindez a tömeggyilkos diktátorokra vonatkoztatva: Ők is kigondoltak valamit, a körülmények pedig segítségükre voltak ebben! Mindaddig, amíg teljes mértékben hittek abban, hogy az a jó, amit tesznek, fennállt a rendszerük, mikor már kezdtek felébredni, összeomlott az egész.

Éppen ezért úgy gondolom, minden ilyen szélsőséges esemény összeomlásra van ítélve…

Pontosan úgy, ahogyan megyünk a körön lefelé, vagy felfelé, esetleg a spirális körön. A jónak, és a rossznak ugyanúgy vége lesz! Ki tudja, hogy az ilyen diktátor akart e változni, vagy sem? Hogy benne, belül mi játszódott le, azt nem tudhatjuk, hiszen sokszor még magunkról sem tudjuk…

Mindezzel természetesen nem azt akartam mondani, hogy egyetértek a tetteikkel, sőt, amikor a történelmet tanulmányozom, és szóba kerül a többi „NAGY”, akkor bizony azt kell mondjam, mind véres győzelemmel tiporták el az útjukból a gyengébbet, és igáztak le népeket. Utána ünnepeltek...

Ünnepeltek?

Mit? A sok ezer ember halálát? Övék volt a föld, amin uralkodhattak, de minek? Nagy Sándor sem tudta egyben tartani a birodalmát, mert a sokféle kultúrát nem tudta egy közigazgatás alá helyezni. Miért jó, ha uralkodhat? Mire? Mi felett? A földet, és a hajbókoló tömeget ő sem vitte magával… És mi lett a vége az ön és tömegpusztító hadjáratának?

A gonoszt, a rosszat sokkal jobb úgy elképzelni, mint egy tőlünk függetlenül létező valamit, amihez semmi közünk, nem pedig egy minden emberben megtalálható tulajdonságnak elismerni, amely bármikor előhívható belőlünk is, ha adottak a körülmények…

Sokszor azt hisszük, erre vagy arra nem lennénk képesek, pedig dehogynem! Bármikor kitörhet bárkiből a vulkán, de sokkal könnyebb ítélkezni, elítélni, pálcát törni, mint egységet vállalni vele, hiszen ő is mi vagyunk. Nem csak a széppel, és a jóval vagyunk egyek, hanem a sötét oldallal is, viszont az már egyedül tőlünk függ, melyik mellé állunk, és mit bizonyítunk a gondolatainkkal, és a cselekedeteinkkel…

 

 

A labda

 

Az ember hajlamos azt hinni, hogy ő majd mindent másképp tesz, mint mások, vagy az elődei, rá nem vonatkoznak a törvények, amik eddig irányították az univerzumot. Aztán egy szép napon rájön, minden mindennel összefügg, semmi sem történik véletlen, tetteinknek következményei vannak, ok-okozati összefüggés láncolat az egész létezés.

 

Ezzel jómagam is pontosan így voltam. Bár gyerekkoromban még emlékeztem igazi énemre, legalábbis visszatekintve úgy tűnik, de utána bedarált a folytonos pörgés, a tenni- a nyomot hagyni akarás. Még nem tudtam, még nem ismertem fel, nem az a lényeg, hogy hagyjak valamit magam után, sőt az sem fontos annyira, hogy egyszer beérjek a várva várt célba, hiszen, ha megvan a cél, akkor már minek élni? És ha a megvalósult cél felett ülök, mi történik?  Nézem mélán, és nincs tovább, vagy keresnem kell másikat?

Hogyan tovább? Merre?

Ha elértünk valamit, amit nagyon akartunk, - most mindegy, milyen küzdelmek árán - mindig van másik cél, kell lennie valaminek, amit el szeretnénk érni, meg szeretnénk szerezni. Ez így is van rendjén, hiszen cél nélkül nincs élet, de nem mindegy, mi a cél, és nem is az a lényeg, hanem az odavezető út átélése. Amikor az ember képes legyőzni önmagát és a magának állított korlátait, szembefordulni önmagával, változni, változtatni, kitartani, rendíthetetlenül haladni előre…

Ezen az úton haladva, sokszor éreztem, hogy nem arra szeretnék menni, amerre megyek, de valamilyen ismeretlen erő mégis odavonz, arra terel.

Miért? Mi ez az erő? - tettem fel a kérdést.

A hétköznapi élet során egyre inkább úgy érzékeltem, mintha egy labda lennék, ami ide-oda gurul, és ha nem arra gördül, amerre eredetileg kilőtték, akkor kap egy kis lökést oldalról, hogy visszatérjen az útjára. Labdaként sodródva az árral, akadt némi szabad kilengési lehetőségem, de ha túl messzire mentem, akkor kaptam egy jóval erősebb oldalba rúgást, ami visszaterelt a helyemre. Tehát bizonyos határok között szabadon navigálhattam egyik oldalról a másikra, akár egy folyómederben lefelé úszkálva, egyik parttól a másikig, de mégis folyamatosan csak a nekem kijelölt cél felé mehettem. Mindeközben egy voltam a folyóval, a levegővel, sőt, az egész világegyetemmel, hiszen belőlük merítettem az erőt. Mindig velem volt valaki, vagy valami, egy őserő, egy belső hang, ami segített, ami súgott, amikor tévúton jártam.

„Fantasztikus utazás labdaként lecsorogni a tiszta forrástól az éren, a patakon keresztül, a folyón át egészen a tengerig… Ússzunk az árral, engedjünk a hullámzásnak! Rezegjünk együtt a mindenséggel! Adjuk át magunkat, hiszen csodálatos kaland az élet!” – állapítottam meg.

 

Mindig is sokat tépelődtem azon, mennyi az életemre ható megmásíthatatlan erő, és mi az, ami tényleg rajtam múlik, vagy az is eleve benne van a pakliban?

A karma és a szabad akarat…

Hol az egyik van fölül, hol pedig a másik, örök körforgásban? Se veled, se nélküled? Együtt? Minden megtörténhet?

A karma erősen hat jelen életünkre, múltbeli cselekedeteink, megoldandó feladataink miatt lesz az a sorsunk, ami. A sorsunk pedig a karmikus tetteink egyenes következményei.

Ez a következmény viszont változhat azáltal, hogy a jelenben mihez kezdek vele. A karma terel bizonyos határok között, de közben szabadon akad némi kilengési lehetőségem, azaz van, ami egyedül rajtam és a tetteimen múlik. Ez fogja meghatározni további élete(i)m karmáját. Az önismeret által magamba fordulhatok, egyre jobban felfedezhetem a bennem rejlő csodákat, egyre több eszközt birtokolhatok, a lehetőségek korlátlanok.

Hogyan jutunk el önmagunkhoz?

Tiszta erőnkből küzdünk, vagy másképp is megy?

Végül is a belső hang mutat utat, ha képesek vagyunk hallani, meghallani… a lélek ismerteti meg önmagát velünk, nekünk csupán engedni kell, hagyni, vezetni magunkat, és érteni a jeleket. Morálisan, szellemileg elérni egy bizonyos szintet…

Néha a legnagyobb mélységből lehet látni legjobban a kiutat, mert rá vagyunk szorulva.

Rajtunk múlik tehát, mit valósítunk meg és milyen karmikus terheket, megoldandó feladatokat viszünk tovább.

A szabad akarat és a karma kettőssége áthatja egész életünket.

Vajon, ha erősen akarjuk, és kitartunk a karmával szemben, akkor van más lehetőségünk?

Néha a szabad akarat felülírhatja a sorsot egy-egy nagyobb sorsfordulónál, amikor dönthetünk, merre tovább…

 

 

Tigrisszemek

 

Amikor néhány évvel ezelőtt utoljára jártam az állatkertben, olyan élményben volt részem, ami miatt oda soha többé nem teszem be a lábam.

Kisfiam boldogan rohangált a szebbnél szebb, érdekesebbnél érdekesebb állatfajták ketrecei között, míg én megszokásból mentem utána, hagytam, hadd élvezze a szabadságot és a látványt.

Közben felidéztem az emlékeimet…

Gyermekként, még mielőtt eljutottam volna az állatkertbe, egészen másképpen képzeltem el a helyet. Úgy véltem, ott minden csodálatos, mesebeli, ahol minden és mindenki örül, hiszen vasárnap, ünnepnapokon, gyermeknapkor vagy a nyári szünetben látogatják a legtöbben. Amikor azonban valóban átléptem a kapuján, az első dolog, ami megcsapta az orrom, az az átható trágyaillat volt, megdöbbentett, hogy minden állatnak másfajta szaga van.

Persze nagyon érdekesnek találtam a zsiráfot, az elefántot, a majmokat, a madarakat, és a többit, de nem hagyott bennem hiányérzetet a távozás onnan. Évek múltán a gyerekeim kívánságára többször meglátogattuk a kis rabokat.

Gondolataim múltbeli szárnyalása közben megérkeztünk az állatsimogatóhoz. Az én kisfiam, ha oda beszabadult, egy évig ki nem jött. Rossz volt nézni, mit művelt szegényekkel, és nemcsak ő, hanem a többi gyerek, és még a felnőttek is. Egy kecskét, aki előbb nem hagyta magát addig kergetett, amíg ki nem fáradt, és meg nem állt neki, hogy lesimogathassa a még fennmaradt szőrt a hátáról. Amikor nagy nehezen meg tudott szabadulni tőlük, és végre tovább mehettünk, akkor következtek kedvenceim, a nagymacskák. A fekete párducot még nevetve elnéztük, amint semmibe révedő tekintettel lustán elnyúlt a faágon, a leopárdok és a jaguárok ugyanúgy. Eztán érkeztünk a tigrishez, ahol egészen közel állhattam egy nemes példányhoz. Szegény nem nézett senkire, a tekintete távolba meredő volt, amit akkor és ott érzetem, azt nehéz megfogalmazni szavakkal.

Egy szabadságától megfosztott tigris szemébe néztem, és szó szerint átéreztem a fájdalmát, a bezártságát, a lemondását. Ez azonban nem sima empátia, vagy puszta sajnálat volt, sokkal, de sokkal több annál… A tigris szemével láttam, benn sétáltam a testében, éreztem őt a lelkemben, amikor pár pillanatig  ő voltam én… átéltem, hogy feladta, megadta magát, és eredendő vadságát elnyomva tűri a rengeteg bámészkodó tekintetet, míg a halál meg nem szabadítja. Azt is mondhatnám, a lelkem elért egészen a tigris lelkéig, együtt érzően átölelte őt, miközben vérzett a szívem érte. Együtt zokogtam vele mélyen belül…

Íme, a tigris, aki egyébként olyan büszke, és szabad lenne a saját hazájában, hogy a közelébe sem merészelne menni ez a sok ember, akiknek az a szórakozása, hogy bámulják őt, a hatalmas, és erős vadmacskát. Maga ura lenne, azt tenne, amit akarna, arra menne, amerre akarna, akkor enne, ha jutna zsákmány… - szabadon szárnyalhatna a végtelen szavannán, és őt zárták vasrácsok mögé?

 

 

 

 

Egy írás valóságtartalma

 

Először is kezdjük ott, hogy minden írással lehet vitatkozni, egyik sem szentírás, nincs kőbe véshető mondandója, mert egyrészről mindegyik visszatükrözi az író elképzelését is az általa érzékelt valóságról, közös illúzióról, múltbeli tapasztalatain keresztül, másrészt a közös tudat, és tapasztalás is folyamatosan változik.

Jómagam általában a hétköznapi emberekről írok, akikkel kapcsolatban vagyok, akik között élek, és magam is az vagyok. (Létezésemmel bizonyítom, hogy bárki, akárki képes lehet bármire, ha el tudja hinni, és hajlandó érte tenni!). A megfigyeléseimet meglehet, saját szemszögemből vetem papírra, de valós tényeken alapulnak, azon, amit ebből a közös álomvilágból le tudok szűrni a tanultak alapján, és azokhoz viszonyítva a helyzeteket. Írhatnék előttem már százszor megfogalmazott dolgokról, de azok nem a saját tapasztalataim lennének, és csak szajkóznám azt, amit más mondott. Az már igaz, hogy érdemes tanulni, kutatni, mielőtt megszólalunk, de ebben minél magasabbra jutunk, annál biztosabban tudjuk, hogy itt a Földön ezzel az ésszel, aggyal, vagy mondjuk ki nyugodtan, emberként, emberi mivoltunkban mindent nem tudhatunk. Csak igen keveseknek adatik meg, hogy eljussanak olyan szintre, mint Buddha, vagy a hozzá hasonló megvilágosodott létezők. Nem állítom, hogy nem lehetetlen, de valójában még nem sok hozzá hasonlóról tudunk. Az ébredésnek, és a megvilágosodásnak is számtalan fokozata van. A környezetemtől számos mondandómra azt a választ kaptam, nem lehet mindenki indiai guru, tibeti láma, tanító, vagy megvilágosodott mester. Szerintem, lehetne, de ez mindenkinek a saját hitén, hozzáállásán és képességein múlik. Mivel, mint már sokszor írtam kedvenc mondásomat Buddhától, hogy a gondolataink eredményei vagyunk, hát azok vagyunk, amit el tudunk hinni, vagy inkább azok, amit biztosan tudunk önmagunkról. Sokan ébredeznek manapság, de még mindig túl erős az évezredes közös múlt hatása, miszerint a tömegek senkik, alacsonyabb rendűek. Ki vagyok én, hogy ezt merjem gondolni magamról? Még gondolni sem merik, nemhogy hinni, tudni merni! Pedig minden egyes sejtünk tudattal rendelkezik, mindegyik önmagában is olyan, mint egy galaxis, azaz a hatalmas űrben lebeg egy 0,001 % - nyi kis atommag, amit tovább bontva felfedezzük, hogy maga is egy résznyi alapenergia. De mi az energia? Rezgés, fény, vagy hang, a frekvenciája pedig attól függ, hogy mit testesít meg. Hát ebből állunk! (Fényemberek, szellemi lények vagyunk, minden sejtünk átitatva a léttudattal, mégis, minek tartjuk magunkat?) Ekképp elhihető, hogy a tudat teremti meg az anyagot, amit pillanatról, pillanatra meg is tesz. Mire leírom, már más vagyok, mire olvasod, megint más, mert folyamatosan haladok az időben, akárcsak te. Folyamatosan megteremtem anyaglétem anyagi jelenem számára.

Visszatérve az írások igazságtartalmára, és a „hétköznapi emberekhez”, ők vannak többen, és sokan bukdácsolnak, tévelyegnek az úton, mert a hitüket alaposan sárba tiporták, megtépázták az évezredek. Nehezen hiszik el, hogy magasan fejlett szellemi lények, akik szabadon azt tehetnek, amit akarnak, a határ a csillagos ég, és még az sem. Ilyenkor előjönnek azzal, hogy nem tudom kifizetni a villanyszámlát, a lakbért, a rezsit, nincs mit ennem, éhbérért dolgozom, és még örüljek, hogy legalább van munkám. Valóban, ennyire földhöz ragadtan az anyagi világban gyökerezve, és a mélységben tobzódva elég nehéz felismerni az eredendő önvalót. Az elmét folyamatosan lekötik az ilyen és ehhez hasonló aggodalmak, félelmek, kétségek, ami tovább fokozódik a még több hasonló élménnyel, és akkor mi a válasz? – Ugye, megmondtam! - Ezáltal kevés kozmikus energia jut el az étertestbe, és így az ember mind jobban elmerülhet az anyagi világ nyújtotta áligazságokban, csak abból a szemszögből érti meg, próbálja megérteni a dolgokat.

 

 

A várva várt csend

 

Mint azt már többször is említettem, sokan nem mernek önmagukba nézni, mert félnek attól, amit ott találnak, nem merik megismerni saját önvalójukat. Inkább oltári nagy zajt csapnak, és hagyják magukat sodródni az árral, azzal is elterelve az önismeretre irányuló igényüket. A valódi csend helyett talmi dolgokban keresik az örömöt, gyűjtögetnek, bár maguk sem tudják, minek, ezzel is elfedve az igazságot.

Számos spirituális mester felhívta már a figyelmünket ama egyszerű tényre, hogy szenvedésünk a tudatlanságból fakad, hiszen kattogó elméjű emberekként ragaszkodunk ahhoz az illúzióhoz, hogy a világnak van kézzel fogható valósága.

A boldogságot pedig nem a külső, az anyagi célok elérése jelenti, hanem az a belső szabadság, amit kultúránkban (a szkeptikus hozzáállásunkkal) igencsak nehéz elérni, bár egyáltalán nem lehetetlen.

Egy napon azonban mindenkinél betelhet a pohár, mindenből elegünk lehet, és eljuthatunk egészen odáig, hogy mérgesen felkiáltsunk:

- Csendet! Csend legyen! – és fejünket fogva szenvedünk az őrület határán – Hagyjatok békén! Mindenki felejtsen el!

Érezzük, hogy szükségünk van a csendre, a nyugalomra, vagy valami másra, mint eddig, mert a stressz, a folyamatos pörgés túlfeszítette a húrt anyagi életünkben, ami örökös harckészültség, nyüzsgés, zsongás-bongássá vált, és bárhová bújunk, sehol sincs meg az áhított nyugalom, a várva várt csend. Úgy érezzük, körülöttünk minden és mindenki energia vámpír, akik elszívják tőlünk a létezéshez szükséges erőt. (Ami bizony így is van, nincs elég energiánk! – erről később)

Ám a csendnek nem kívül kell lennie…

Hiába ülünk tehát a legnagyobb nyugalomban, ha pörög az elménk, belül hatalmas zűrzavar uralkodik. Menekülnénk, de nem tudunk, nincs hová bújni, önmagunk elől nem tudunk elfutni…

A belső szabadságot csak akkor érhetjük el, ha megengedjük, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie, szabad folyást biztosítunk neki, nem harcolunk ellene, majd végül sikerül megbabonáznunk, és már mi irányítjuk, úgymond átvesszük az elme felett az uralmat.

Ha meditálni tanítanak minket, talán az lesz a legelső tapasztalatunk, hogy nem tudjuk elérni a gondolatnélküliség állapotát. Ekkor fedezzük fel, mennyi, mennyi gondolat áramlik a semmiből ide-oda, és kavarog a fejünkben, ami persze nemcsak ebben az állapotban történik meg, hanem mindig, sőt egyfolytában.

Nézzük csak meg, miből állnak ezek, és honnan jönnek:

A gondolatok az én, az elme termékei, gyakorlatilag egyenlők magával az elmével, amelyek hangjai tévútra is vezethetnek minket. Az elme a múltbeli eseményeken rágódik, mert azt már ismeri, megtapasztalta, kategorizálta, és azon keresztül próbál irányítani. A másik a jövő, amit még nem ismer, amitől fél, amiért aggódik, és a megszerzett tapasztalatokon át előre sejtet valamit, félelmet keltve bennünk.

Az elme soha sincs a jelenben.

Hogyan állíthatjuk le a gondolatok folyamát, és kerülhetünk a jelenbe?

Ezt a kérdést egészen az ősidők óta sokan feltették már, és valóban több millió módszert kínálnak a megoldásra. Ám ez még így sem olyan egyszerű, mert a legtöbben nem hisznek benne, nem tudnak lenyugodni, nem bírják a csendet megtapasztalni, végül feladják, vagy jó esetben kitartóan addig gyakorolnak, amíg nem sikerül.

 

A meditáció fajtái:

 

Azért írom, hogy fajtái, mert kutatásaim során megtudtam, bizony sokfajta módszer létezik.

 

Az irányított meditáció az egyik, a leggyakoribb fajta. Ebben egy kellemes hang lágy zene kíséretében szeretné mélyebb szintre, úgymond alfába juttatni a nyugodni vágyót. A meditáció során igyekszik elkalauzolni minket egy olyan helyre, ahol szeretünk lenni, és jól érezzük magunkat. Számtalan kazetta, cd, dvd kapható, melyen elmagyarázzák a lényegét.

De ez valóban meditáció?

Nem!

Többen bebizonyították, hogy ezzel sem vagyunk a jelenben teljesen, mert a figyelmünket összpontosítanunk kell egy valamire, egy helyre, vagy bármilyen feladatra.

Ez csupán koncentráció, bár valójában rengeteg embernek segít egy picit ellazulni, és önmagára figyelni. Még a szöveg is elárulja, hogy koncentrációs gyakorlat:

„helyezkedj el kényelmesen, csukd be a szemed, vegyél egy mély lélegzetet, és amíg a levegőt kifújod… mostirányítsd a figyelmedet a fejed tetejére, a fejedet borító bőrre…”

Mit kell tennünk? - Irányítani a figyelmünket!

Ezekben a meditációkban a kezünket, és a lábunkat nem szabad keresztezni, csak lazán elengedni, mintha nem is a saját testrészünk része lenne.

Ha a reiki és szimbólumai által akarjuk használni a kozmikus energiát, akkor sem keresztezhetjük testrészeinket, hogy ne legyen energiagubanc…

 

Az igazi kereső azonban nem ragad le ezen a szinten, hanem tovább kutat, amíg el nem jut egy magasabb szintre.

 

Vannak meditációk, ahol azt az utasítást követjük, hogy ne kövessünk semmit… és engedjük el az áramló gondolatokat, csupán ezt felejtik el elmondani, hogyan…

 

Aki a meditációt magasabb szintre képes fejleszteni, annak nem kell már semmire sem koncentrálnia, bárhol, bármikor a jelenbe tud kerülni, egy emelkedettebb megfigyelés során. A figyelem az önvaló természete, ezért nem tudatosan kell ráirányítanunk az érzékelésünket valamire, hanem csak egyszerűen legyünk a tanúja. Ha például dolgozni megyünk, és a járdán lépkedünk, akkor ilyen módon megfigyelhetjük a testünket, hogyan reagál az őt ért ingerekre. Hogyan éri a talpunk a talajt, és az milyen érzést vált ki belőlünk. Érezzük a testünket, megfigyeljük a légzésünket, szívverésünket, a hideget, a meleget, a szellőt, ahogyan érinti az arcunkat, a Napot, ahogyan meleg sugarai megsimítanak. Ez esetben nem direkt koncentrálunk, hanem arra figyelünk, annak a tanúi vagyunk, ami felhívja magára a figyelmünket. Ha ezt eleget gyakoroljuk, akkor előbb-utóbb sikerül állandósítani, reflexxé alakítani, és általa többnyire a jelenben élni. Ilyenkor tudjuk a körülöttünk pörgő, felgyorsult világot is kívülállóként mosolyogva megfigyelni, és nyugtázni, hogy minden így van jól, semmi sincs véletlen, valamint a többi élőt, és élettelennek vélt dolgot önmagunk részeként érezni, elfogadni, mint önnön kivetülésünket, megtapasztaljuk, hogy összeköt minket valami, valami csodálatosan gyönyörű erő. Rájövünk, hogy a múlt már megtörtént, elmúlt, nem jön vissza soha többé, nem lehet megváltoztatni. A jövőért nem érdemes aggódni, mert az még nem jött el, bár jelen tetteinkkel alakíthatunk rajta.

 

Azt ugye már tudjuk, hogy minden energia, az élő és az élettelen dolgok is, mi is azok vagyunk, tehát szükségünk van energia felvételre a létezésünkhöz. Az egész Univerzumot behálózza, és körülöleli a kozmikus energia. Az az erő, ami minden létezés alapja, aminek egyetlen szikrájaként jöttünk a földre, enélkül egyetlen percig sem tudnánk élni, míg levegő nélkül néhány percig, víz nélkül néhány napig, étel nélkül néhány hétig, addig energia nélkül egy másodpercig sem! A kozmikus energia mindent és mindenkit összeköt, az egész univerzumot, a bolygóktól kezdve egészen a sejtekig, a molekulákig mindent, mely által érezhetjük azt, hogy mindennel egyek vagyunk. Minket is átölel, körülvesz ez az erő, őseredet, vagy Forrás energia, ki minek nevezi, azonban ennek az energiának a felvételét a mai rohanó világban kissé elfeledtük. Nehezen tudunk kapcsolódni…

Vegyük például az alvást, amely egy önkéntelen meditáció. Alvás során rengeteg kozmikus energiához juthatunk, amely a körülöttünk lévő energiamezőből a korona csakránkon keresztül áramlik be energia testünkbe, az étertestbe. Ez azonban korántsem elegendő, mert sokan felkelve ismét eszeveszett versenyfutásba kezdünk az idővel, és gondolatok százmilliói árasztanak el bennünket, megakadályozva az energia szabad áramlását.

Igen, a gondolatok halmaza, azaz maga az elme megakadályozza az energia szabad áramlását, ami az energiatestben elakadásokat, energiahiányt okoz, ezáltal betegségeket hoz létre. Ezzel üzenve, még a helyet is pontosan megmondják, hol van a hiány.

A meditáció tudatos alvás, tudatunk útja önmagunk felé, mely során kitágul a tudatunk, ezáltal magasabb szellemi ismeretekre tehetünk szert.

Az energia-felvétel, más néven az önvaló meditációhoz kényelmes és stabil lótuszülésbe helyezkedjünk el, lábunkat, kézujjainkat kulcsoljuk össze. Ez a testhelyzet létrehoz egy energia-körforgást, amely több stabilitást biztosít számunkra, és általa könnyebb csatlakozni a forráshoz. A szemünket tartsuk becsukva, mert ők az elme kapui, egyidejűleg szakítsunk meg minden kapcsolatot a külvilággal. Ehhez a meditációhoz ne használjunk se mantrákat, se zenét, nem kell hozzá semmilyen mester sem, hiszen minden kérdésünkre bennünk van a válasz, önmagunk vagyunk saját mestereink, inkább igyekezzünk csendesek lenni. Ebben a helyzetben ismét megtapasztaljuk a gondolatáramlást, amit próbáljunk elengedni, figyeljük a légzésünket. A légzés az egyetlen olyan tudat alatti, önkéntelen tevékenység, mely segítségével kapcsolatot teremthetünk a tudatalattinkkal. A lélegzetvétel figyelése híd az önvalónkhoz. Nem véletlenül használja minden hasonló gyakorlat. Ha sikerül elérnünk a belső csendet, olyannyira szükségessé válik számunkra ez állapot elérése, hogy máskor is akarni fogjuk, az éltet tovább, mert általa megismerhetjük valódi célunkat, amiért a Földre születtünk. Az ilyen meditáció segítségével rengeteg energiához juthatunk, kitágítja, és napról napra fejleszti a tudatunkat, magasabb tudásra tehetünk szert, fokozatosan előtör a hatodik érzékünk, az intuíciónk, olyan ismeretekre tehetünk szert, amit el sem tudunk képzelni. A tudás tehát egyenlő a tapasztalattal.

Anyagi testünk csak lényünk egészen parányi, maximum tízszázaléknyi részét teszi ki. Tehát valójában spirituális, szellemi lények vagyunk, fényemberek. Ha elmerülünk önvalónkban, felismerhetjük csodálatos lényünket, megérthetjük létezésünk magasabb célját. Szerezzünk minél több tapasztalatot, élményt e téren. Belső látásunkkal, az ún. harmadik szemünkkel sok mindent tisztábban láthatunk, megvilágosodhatnak előttünk olyan dolgok, amik addig sötét felhőbe burkolóztak.

Azt gondolom, ez a meditáció valóban az, amire mindannyian vágyunk, általa elérhetjük a belső békét, a várva várt, és hőn áhított csendet. Fejlődhetünk, tapasztalhatunk, határ a csillagos ég, és még az sem! Elképzelhetetlen magasságokig juthatunk aminek csak kétkedésünk szabhatna gátat, ha hagynánk neki…

 

 

Az igazi élet 40 felett kezdődik

 

Érdekes mondás vagy népi bölcsességen alapuló megfigyelés ez, és van is némi alapja, hiszen őseink is tapasztalták, hogy ebben a korban valami tényleg történik.

 

Gyermekként irigyeltük a felnőtteket, mert azt hittük, hogy ők mindent tudnak, azt tesznek, amit akarnak. Alig vártuk, hogy elmondhassuk magunkról is, felnőtt lettem! Azután amikor elérjük a várva várt kort, és átlépünk egy másik időzónába, először megdöbbenünk: Vajon miért nem lettünk se komolyabbak, se bölcsebbek, és miért nem tehetjük azt, amit akarunk?

A húszéves még örül, hogy felnőtt, és teli tervekkel lát neki a nagybetűs életnek. Még öregnek látja a negyvenest, és azt hiszi ő sosem lesz annyi, vele minden másképp történik majd. Aztán szép lassan sorra megismeri a korlátait…

A legtöbben családot alapítnak, keményen küzdenek, hogy megalapítsák a jövőjüket, megteremtsék a szükséges eszközöket, élik a már előttük oly sokak által kitaposott, megszokott életet, követik a példát, közben elfeledkeznek az élet valódi céljáról.

Harminc után végképp feladják ama terveiket, miszerint velük minden másképp lesz, majd megváltják azt a bizonyos világot. Ekkor kezdik sajnálni, hogy felnőttek, és nem maradtak örökké gyerekek, számtalanszor elhangzik: „Jaj, ha még egyszer kezdhetném! - De ezzel az ésszel! Minden másképp lenne!”

A negyvenedik születésnap némelyek számára okot ad a gyászindulóra. Ez egy olyan dátum, amikor szinte kivétel nélkül mindenki ledöbben, és észreveszi, hogy vele is halad a kor, eljár fölötte az idő! Ha nem mutatják ki, és be sem vallják, igen kevesen vannak, akik ekkor nem gondolkodnak el az élet nagy kérdésein. Többen ilyenkor pánikba esnek, és felteszik a kérdést: mi jöhet még, mi lehet új, vagy jobb, mint eddig. Több tragédiát átélnek lelkileg, amit nem tudnak elmondani senkinek, mert a többiek esetleg nem értenék meg, mi játszódik le bennük emiatt. Ekkor úgy érzik, tehetetlenek, az időt nem állíthatják meg, sőt vissza sem fordíthatják, pedig nagyon szeretnék… Valami végleg elveszett, ami nem jön vissza soha többé. Azon merengenek, mikor ment el ennyire az idő, hiszen észre sem vették a nagy hajtásban. Ekkor azzal vigasztalják az embert, hogy „Az élet 40 fölött kezdődik!” - Na persze, mondja ilyenkor a sebzett vad.

Fiatalon hallottam eme mondást, még a szüleimtől, bár ők kacagtak az egészen, mert vannak olyanok is, akik el tudják fogadni teljesen természetesnek, az élet velejárójának az idő haladását. Mint oly sok mindent, ezt is górcső alá vettem, megfigyeltem a környezetemet, kire milyen hatással volt ez a kor, hogy amikor majd én odaérek, ne kövessem el ugyanazt a hibát. (Okos ember más kárán tanul elv szerint)

Először is, rengeteg házasság felbomlott, mert a pánikba esett felek észvesztve rohantak egy fiatalabb párt találni maguknak, vagy másik szerelmet leakasztani a fogasról, hogy végre történjen már valami más, valami extra újdonság, nehogy lemaradjanak valamiről. Ekkor nem számított, mekkora sebeket okoztak az elhagyott félnek.

Mások betegségekbe menekültek, vagy munkahelyet, hivatást változtattak, gőzerővel tanulni kezdtek, mert mindenképpen szükségét érezték a változtatásnak. Voltak, akik új házat építettek, mondván, „még van bennem annyi kakaó!”

„Ha az élet most kezdődik, akkor kezdődjön! Várom!” – felkiáltással türelmetlenül várták az újat, a mást.

Ezt nevezik kapuzárási pániknak, ami csak a hozzánk hasonló társadalmakban okoz ekkora traumát az elvárások miatt. Ilyenkor leginkább egy területre koncentrálunk, de létünk minden rétegére kiterjedhet, eluralkodhat. Szorosan összefügg az öregedés folyamatával, amit háttérbe szorítottak, nem fogadják el, legalábbis nem úgy, ahogyan illene. Némely kultúrákban tisztelik a bölcs, sokat tapasztalt idősebbeket, rendszeresen kikérik tanácsukat, de a jóléti társadalmakban nem sikk idősnek, bölcsnek, nyugodtnak lenni. Sőt, a fiatalok nevetve legyintenek és rohannak tovább a saját fejük után… aztán rájönnek, mikor odaérnek…

Mit akarunk tulajdonképpen?

A teljességet, a boldogságot, a szeretetet hajkurásszuk, de azt bizony nem fogjuk mástól megkapni!

Miért?

Azért, mert nem másban található, hanem bennünk, mélyen! Engednünk kell feltörni saját magunkból, hiszen boldogságra születtünk, amit teljesen elfelejtettünk valahol a hajszában, és mélyen elnyomjuk önmagunkban.

No, de valójában mi is történik negyven körül?

Sokáig azt hittem, hogy addig van némi szabad akaratunk, amikor azt tehetünk, amit akarunk, akkor viszont kapunk egy olyan pofonnak megélt élethelyzetet, ami miatt muszáj változnunk, ami ráterel az útra, amiért valóban leszülettünk. Ebben is lehet valami, de tulajdonképpen nem ez a helyzet.

Az ember legkésőbb negyven, negyvenöt körül végre ráébred a spiritualitására, ami bizony fiziológiai tünetekkel is jár, és egybeesik a középkorúvá válással. Lehetőséget kap, hogy más szemszögből is megvizsgálhassa, megtapasztalhassa, a világot. Döntenie kell, hogy kihasználja e a lehetőséget a spirituális fejlődésre, vagy végleg leragad az anyagban. Jellemző, hogy ezt sem tanítják az iskolákban, vagy ha igen, nem ebben a formában, és az emberek félnek az ismeretlentől, ezért nem tudnak mit reagálni a történésekre. Ijedtükben teszik azt, amit tesznek, mert nem találják az elvesztett utat.

A természeti népek hatalmas ünnep keretében a tábortűznél táncot járnak ennek örömére, ezzel szemben mit teszünk mi?

Mit teszel te?

Az igaz, hogy az életkornak nem feltétlenül van köze a spiritualitáshoz, vagy nem pont így - mégis azt már többen megfigyelték, hogy a negyvenes kor, a változás kora sokakat felébreszt egyfajta mély álomból. Igaz, hogy van, aki már hétévesen is ott tart, mint legtöbben még hetvenen sem…

Viszont, ha jól belegondolunk, ez hasonlíthat a törzsfejlődés és az egyedfejlődés párhuzamához. Az egyed, mire érett magzattá fejlődik ki, végigmegy a törzsfejlődés szakaszain. Ugyanígy az egyed születése után végigmehet azokon a szellemi fejlődési szakaszokon, amik végül visszajuttathatják önmagához, a forráshoz.

Akkor ugye három szakaszra bontható a fejlődés:

1. Hiszel, és tudsz, mert még nem felejtettél

2. elfordulsz, mert az ego átveszi az uralmat fölötted

3. felismered éned másik természetét, és megpróbálsz visszajutni - van, akinek sikerül még ebben az életében, van, akinek nem…

Emellett persze a felébredés életszakasztól függetlenül bármelyik pillanatban bekövetkezhet…

Ez benne az egyedi, a megismételhetetlen, a fantasztikusan csodálatos.

 

Melyik életkorhoz milyen fejlődési fokozatok köthetők?

 

A születés, az anyaglétbe testesülés is számos magyarázatot megért már. Addig eljutottunk, hogy legtöbben hisszük, vagy reméljük, hogy van valami az élet előtt és után, különösen, ha egy közeli hozzátartozónk halálával tapasztalunk valamit.

Mai ismereteink szerint egy közös Forrásból születtünk, a kozmikus tudat egyetlen szikrájaként jöttünk a Földre, és bárhol is legyünk, bármikor a világban egy közös energia összeköt minket, tehát kapcsolatban vagyunk. A Forrás felől az étertestbe érkezünk, ami hordozza önvalónk felépítését. Egyedi, egyedülálló tapasztalatok megszerzéséért érkezünk a Földre, és ennek megfelelően választjuk ki a szüleinket, az élethelyzeteket, és a körülményeinket, mivel az önvalónk ismeri az egész élet tervét. Amikor a tudat eme szikrája kiválasztotta az anyaméhet, belép oda, akkor ad először életjelt magáról a magzat. Amíg a biztonságos, jó meleg bölcsőben ringatózik, és fejlődik, felvéve az étertest mintázatát, számtalanszor vissza-visszatér a Forráshoz. Még tudatában van eredendő önvalójának, átitatja minden sejtjét a léttudat. Születésnek azt a pillanatot nevezzük, amikor az újszülött az első korty levegővel először szippantja magába a világot. Ekkor azonosul először önmagával, és elveszti a nemlét gyönyörét. Megszületik az ego is…

 

0 – 7: Születéstől hét éves korig még tudatában vagyunk a Forrásnak. (bár a feledés fátyla…)

7 – 14: Hét éves kor után az elme kezdi felvenni a formáját, tizennégy éves korra teljesen kifejlődik.

14 – 21: Az intellektus aktiválódik, és huszonegy éves korra alakul ki teljesen.

21 – 28: Megtapasztaljuk a test- elme – intellektus, más néven test-lélek-szellem együttes működését.

28 - : A fejlődésünk, és tovább haladásunk az önismerettől válik függővé.

Ha a test – elme - tudat nincs tudatában az eredendő önvalónak, akkor megkezdődik a konkrét szenvedés, a kínok sorozata, a szamszára. Az ilyen létező merevvé válhat, nem érti meg az élethelyzeteket, amibe kerül, egyre jobban elkeseredik, nem lát kiutat, és célt, mert fogalma sincs, mi az élete célja, nem hiszi, hogy rá is szükség lenne. Ekkor kezdődhetnek a betegségek, a feszültség, a rettegés, a stressz, a félelem hatására. A gondolatai megakadályozzák, hogy a kozmikus energia beáramoljon, és az étertestet feltöltse. Megteremti saját, személyes poklát, és ha ez így marad élete végéig, még halála után sem engedi meg magának, hogy a szikra visszatérjen a Forrásához. Alacsonyabb rendű asztrális lény maradhat…

Ha azonban az önvalóval egységben kezdi, és éli le az életét, akkor halála után visszatérhet a Forráshoz.

Az önvaló létére ráébredni sohasem késő, van, akinek csak a halála pillanatában sikerül, amikor már nem tudja elmondani senkinek. A földi lét során bármikor felpattanhat a szemünk, és azt mondhatjuk, AHA, értem… mindent értek! Meglehet, a körülmények ekkor sem sokat változnak, hiszen mi pont ezt választottuk, ezért jöttünk ide, de a hatása, és az átélése, az bizony sokat változik, mert megértjük, és elfogadjuk, mint saját döntést, tapasztalási lehetőséget…

Érdekes dolgot tapasztalunk, ha megfigyeljük a különböző kultúrák által az emberi életkor felosztását. Az első pont a hétéves kor… a második a 14, aztán a 21, és a 28… Talán véletlen, hogy hétéves periódusokra osztottak minden? Véletlen, hogy a 21 éves kor a felnőttkor kezdete, amikorra teljesen kifejlődik az intellektus? Vajon miért pont 6-7 éves korra tehető az iskolakezdés? Miért 14 évesen van vége az általánosnak? Azután nézzük a negyven feletti kort: 6x7=42, ugye? Miért ilyen periódusokban történnek a hormonális változások? A hormonok, a kémia szorosan összefüggenek mindennel, így a lelki változásokkal ugyanúgy, mint a változtatni akarással. Vannak, akikre ezek lesznek hatással, s vannak, akikre szinte, vagy látszólag semmi sem hat…

Az már bizonyos, semmi sem véletlen, és bármelyik kultúrát nézzük, láthatjuk, pontosan tudták, mit miért osztottak fel éppen úgy, ahogy…

 

 

Fényemberek vagyunk

 

Ha azt mondaná valaki egy vidám baráti társaságban, hogy fényemberek vagyunk, a szkeptikusok jót nevetnének rajta.

- Ugyan már, ne mondj ilyet, mit képzelsz te magadról, eltúlzod a jelentőséged! Mennyit ittál? – záporoznának a kérdések vidám hahota közepette.

Pedig fogalmuk sincs, milyen igaz…

Valóban évszázadok óta bizonygatják az embernek, hogy jelentéktelen senkinek született, és mi elhittük… De hát ki ne hinne a szüleinek, a tanárainak, annak, akit szeret, hiszen ők is hittek a tanítóiknak.

Ám most végre elérkezett az az idő, amikor az emberek kezdik felismerni az igazságot, ébredeznek – egyre többen!

A hivatalos tudomány még ma is vitatkozik a „mi volt előbb az anyag, vagy a tudat?” kérdésén, és ha van is tudat, az hol található, mindenből „igazi” bizonyítékra van szükségük, hogy elismerjék a valóságát, a hitelességét. A kvantumfizika ezen a téren is meglepő eredményekre jutott, és ha lassan is, de a tudomány is hajlik a fejlődésre, mert a tudósok tudata is változik a Föld, a közös tudat fejlődésével együtt.

 

A világ, amelyben élünk puszta illúzió, nem több mint az érzékeink kivetülése. Káprázat minden, amit átélünk, pedig egész eddigi életünkben egyfolytában azt bizonyították, hogy ez a valóság. Anyagi létünkben érzékszerveinkkel igaz valónknak csupán egy igen kicsi százalékát láthatjuk, tapasztalhatjuk, amit ilyen módon kézzel foghatunk, az lényünk tíz százaléka.

Ki vagyok én?

Tesszük fel a mindennapos kérdést, és ha már feltesszük, felmerül bennünk az is, hogy ezt ki kérdezi? – Tehát lennie kell ott még valakinek, de kinek? Ilyenkor tükörbe nézünk, és szemünkben olyat is láthatunk, amit addig nem…

Honnan jöttünk, hová megyünk, miért vagyunk, mi a létezés értelme, és ha nem csupán az anyag, a húskupac vagyunk, akkor mi? No, és miért?

Első olvasatra nehéz elhinnünk, hogy nem csak az a kemény, és megfogható anyag létezik, illetve sokkal többek vagyunk annál, amit látunk magunkból, de egyre másra dőlnek le a falak, és bizonyítják be az anyagon túli létezést az újabbnál újabb elméletek.

Szerveinkről az anatómia csodálatos térképeket, leírásokat készített, megtanultuk, és tudjuk jól, nélkülük nem működne a testünk. Az összefüggések sorozatán valóban elámulunk, és hálatelt szívvel csodáljuk a Teremtő mesterművét.

Sokszor hallottuk arról is, hogy a test folyamatosan lecseréli önmagát, ma nem ugyanaz, mint mondjuk három éve. Ha megsebesülünk, a heg ott marad, nem tűnik el soha, bár változik, finomodik, de el nem tűnik onnan!

Miért?

A test szervei, sejtjei emlékeznek és átviszik az emlékeket a következő, megújuló sejtekbe, szervekbe, és rendszerekbe, ez is egyik bizonyítéka a sejtek tudatosságának. Ugyanannak látjuk, ezért hisszük, hogy ugyanaz. Sőt… úgy véljük, hogy a kezünk, vagy legalább a csontunk szilárd anyag… mert ha megnyomjuk, kemény, nem tudunk átnyúlni rajta… - de ez sem egészen így van…

De hogyan lehet egy parányi, szemmel nem látható sejtnek tudata?

Anyagi testünk szervekből, szervrendszerek pontosan összeillő, egymással szorosan összefüggő rendszeréből, a szervek sejtekből, a sejtek atomokból, az atomok szubatomi részecskékből, azok apró energiacsoportokból, végül pedig alapenergiából állnak. – Energiából!

Az anyag tehát nem szilárd, nyugodtan mondjuk ki, nem is anyag. Ha a testünket ilyen szemmel vizsgáljuk, akkor már elhisszük, hogy olyan, mint egy galaxis, a hatalmas űrben itt-ott lebeg egy-egy kis anyagi részecske, mint egy-egy bolygó a végtelen űrben. 100 trillió atom és 53 trillió sejt alkot bennünket, és valóban olyan a szerkezetünk, mint egy naprendszeré. Az atomok mindegyike 99,999 %- ban üres tér, azaz az atomok önmagukban is olyanok, mint egy galaxis, és ezek a légüres terű atomok építik fel a látszólag szilárd világot, az egész végtelen, és határtalan Univerzumot, a Földbolygót, minket, és a körülöttünk lévő dolgokat. A testünk tehát olyan, mint egy galaxis, melynek minden egyes alapenergiája folytonos rezgésben van, mozog, szüntelenül rezonál, átalakul, a világmindenség anyagából folyamatosan újrateremti önmagát.

Csillagporból születtünk, ugyanabból testesülünk meg, mint a világegyetem, a galaxisunk, a bolygónk, a Föld… (Porból lettünk, azzá leszünk…) Talán pontosan ugyanannyi pici részecskéből állunk, mint a saját csillagrendszerünk. Ráadásul ez nem is anyag, (amit elég nehéz felfogni földi aggyal) hanem energia, vagy inkább esemény, történés, egy folyamat, melyet a gondolataink hoznak létre, továbbítanak, azaz pillanatról pillanatra a tudat teremti meg, hozza létre az anyagot. A párhuzamos univerzumok elméletei szerint ez sem egy síkban, nem egy dimenzióban zajlik, hanem sokkal többen, megszámlálhatatlan, végtelen lehetőség, végtelen sok dimenzió létezik. Ami megtörténhet, az meg is történik… Tehát minden energiából áll, amit az öt érzékszervünkkel, a látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás útján szilárd világnak érzékelünk, amiről információkat gyűjtünk, és továbbítjuk az agyba.  Azt, amit mi szilárd anyagként érzékelünk különböző frekvenciájú (rezgésű) energiák harmonikus összhangja hozza létre.

Az energia miből áll? Hogyan láthatjuk?

Ha megpróbálnánk meghatározni, mi az energia, érdekes definíciót kapnánk, megfoghatatlan, mindig volt, és mindig lesz, nem lehet meghatározni, öröktől fogva létező valami, talán maga a lét…

Az energiában tudat lakozik, maga a tudat hozza létre, vetíti ki az anyagot. Minden, ami a világban létezik eredendő tiszta tudatosság. Káprázat, amely teljes egészében fényből és hangból áll.

Nem létezik más csupán fény és hang, különböző vibrációs frekvenciák formájában. A tudatosság tiszta energiából áll, amit ha látni szeretnék, talán fényként, (vagy hangként) érzékelhetnénk. Minden energiából áll és tudattal rendelkezik, az energia tudatos. Minden ebbe a világba megtestesült lény ennek a tudatnak a frekvenciája, és ennek a frekvenciának a megnyilvánulása. Az emberiség egyfajta közvetítő kapocs, és mindegyikünk meghatározott céllal vesz részt a teremtésben, itt és most. Azaz küldetésünk van, és sokkal, de sokkal fontosabbak vagyunk, mint azt valaha gondoltuk volna! (bár nem ezt tanították!). A célunk, hogy megteremtsük a valóságot, tapasztalásokat gyűjtsünk, azaz tanuljunk.

Idő és tér sem létezik, az is puszta káprázat, illúzió, csupán a fejünkben létező elvont fogalom, ezt már Einstein is bebizonyította. Tehát minden ilyen érzékelés az elménk hamis illúziója.

Az egy, az ős eredet, a forrás energia létezik csupán, egy végtelen, univerzális energiamezőként mellyel kapcsolatban állunk, és általa teremtjük meg, formáljuk a valóságunkat minden egyes pillanatban, mindenkire egyformán szükség van pontosan ott, ahol éppen van, pontosan abban a formában. Még ha akarnánk, sem tudnánk függetleníteni magunkat tőle, hiszen ő éltet mindannyinkat! A szeretet a világon a legnagyobb rezgésszámú rezgés, energia, meglehet, ő maga a kozmikus erő, a Forrás energia, az örök szív, mely átölel, felemel, éltet, életet ad, vezet, bíztat, erőt ad, és szeret, szeret, és szeret.

Anyaglétünkben minden egyes sejtünk atomjaira bontva visszavezethető a fényre, végső soron fényemberek, a fény küldöttei vagyunk itt a tudattal rendelkező csodálatos Fény Földgolyón!

Fénylények, fényemberek, fényküldöttek vagyunk! Egytől egyig! - Ezt sose feledjük!

 

 

 

A kritikáról


Ha közzé tesszük a verseinket, akkor bizony illik fogadnunk a rájuk érkezett kritikákat, sőt, nem árt, ha az építő jellegű megjegyzéseket figyelembe vesszük a következő költemény írásánál. Bár ez nem egészen így van, legalábbis nem így valósul meg a gyakorlatban, de azért az évek során beépül a saját tudásunk közé a megszerzett tapasztalat, és akkor már belülről fakad, individualizálódik. Ekkor válunk képessé arra, hogy tanácsot adjunk, amikor már nemcsak szajkózzuk azt, amit nekünk mondtak.

Ha mások műveit figyeljük, olvassuk, nem azt várjuk el, hogy végeláthatatlan, elhúzódó magyarázatokkal árasszon el bennünket. Inkább szórakozni, vagy felismerni szeretnénk általa valamit, vagy egész egyszerűen csak elmerülni a csodájában, és „látni” a képeket. Egy jó vers olyan, mint egy festmény, de még attól is milliószor gyönyörűbb, hiszen belső fantáziánknak nem szab határt semmilyen anyagi korlát. Azt gondolom, a jó író minden írásában elrejt valamilyen fontos, okos gondolatot, hogy az olvasó játszva tanulhasson, fejlődhessen, ha képes olvasni a sorok között. A legtöbben csupán szórakozni szeretnének, ha már olvasnak, mert a mai rohanó világban erre a tevékenységre egyre kevesebb idő jut. Tehát, ha a hétköznapi ember a szabadidejét arra szánja, hogy olvasson, elsősorban szórakozni akar!  Ilyen hangulatban igencsak, riasztó látványt nyújthat egy-egy túl hosszú vers megpillantása, főleg, ha érdektelen a téma, ami nem sodor magával, mert nincs benne elég lendület, nem köti le, nem varázsolja el. A legtöbben ilyenkor feladják, és más után néznek. Az is igaz, hogy a mai ingergazdag környezetben elég nehéz megdöbbentően újat nyújtani, ami le tudja kötni a rohanó ember csapongó figyelmét.

Nézzünk egy konkrét, saját példát:

Az igazsághoz hozzátartozik az, hogy verseket csak két éve írok, igazából ebben a műfajban nem is akartam elmerülni, elég volt nekem, ha olvastam mástól valamit, és kész.

Egy napon mégis úgy alakult, hogy megrohamoztak, de szó szerint, átszakadt egy gát, ami addig el volt torlaszolva, és áramlottak kifelé a sok hordalékkal együtt. Olyan volt, mint a MASZK című filmben, amikor a maszk rávette a rendőrnőt, hogy énekeljen, és ő dalolt, de közben ijedten fogta meg a torkát, mert maga sem értette, mi történik vele. Nos, hát én is így voltam! Áradtak, és áradtak végeláthatatlanul, úgy tűnt a sokéves hallgatást akarják bepótolni, mintha elő lett volna írva, hogy addig a korig ennyi és annyi betűt ki kell mondani… Nevettem, de élveztem, hisz érzelmeket vetettem papírra. Ezért nem tudom őket megváltoztatni, némelyiket el sem olvasom már, mert az akkori lelkiállapotomat tükrözték. Nos, rájöttem, ők egyfajta a MENEKÜLÉS - versek voltak!

Tulajdonképpen írásban feldolgoztam, ami megtörtént velem a múltban, és bántotta a lelkemet. Ők úgy maradnak…

Aztán jött a többi, amiket közzétettem, és akkor fedeztem fel, mennyi kortárs "költő" van, akik olyanok, mint én. Írnak, írnak, és megosztják. Jöttek a kritikák, és láttam, mások is hasonlókat kaptak, mint én. (Ismét felismertem, mennyire hasonlítunk, minden apró eltérésünk ellenére.)

Ám ahhoz, hogy változtatni tudjunk, előbb meg kellene értenünk valamit: abban a pillanatban, amikor egy vers megszületik, nem lehet, illetve az író nem tud, még nem bír rajta változtatni, mert egyrészt túlságosan erős a ráhatása, másrészt csak a saját tehetsége, meglátása szerint tudja megjeleníteni a gondolatait, és ha megváltoztatná, már nem azt tükrözné vissza, amit eredetileg ki akart fejezni. El kell telnie egy bizonyos időnek ahhoz, hogy úgymond kissé kívülállóként tudjon visszatekinteni művére, és elvégezhesse rajta a szükséges változtatásokat, hogy végre valamennyire megfeleljen a kritériumoknak. Nekem is javasolták, hogy a fióknak írjak, és nézzek vissza rá, mondjuk fél-egy év múlva. Ezzel azért nem értek egyet, mert akkor sohasem kaptam volna lehetőséget a fejlődésre, és talán még mindig azon a szinten írogatnám a magam kis ragrímekkel megtűzdelt regényverseit.

A kritikák nagyok jók, és hasonlóak, rengeteget lehet belőlük tanulni, főleg, ha az ember "direkt" szeretne "jót" írni. Az én véleményem szerint direkt nem lehet verset írni… legalábbis én nem tudok. Nálam a verssorok általában egy gondolattal, vagy egy álommal érkeznek, kb. olyan formában, ahogyan elkezdem. Ha akarom, ha nem, addig nem hagynak békén, amíg le nem írom őket. Ha nem fogok hozzá azonnal, akkor is áramlanak mellé a további gondolatok. Aztán egy belső kényszer, vagy sugallat hatására papírra kerül, közzéteszem, bezsebelem a kritikákat, amikor még mindig nem tudok változtatni, de az elhangzott tanács az valahol tudat alatt hat rám, megfogan, a legközelebbi hullámnál valamennyire érvényesül. – igaz, hiszen amit kezdetben írtam, azt a mai ismereteim birtokában most már közzé sem merném tenni - tehát a tanítás, tanulás folyamata életfogytig tart, hat ránk, és ha benne vagyunk, együtt haladunk, akkor tovább csiszolódunk... - hogy meddig, azt ki tudja? Mindenkinél más.

Sokan mondják, hogy "jó diák" voltam/vagyok, ez bizonyára eredendő alaptermészetemből fakad, könnyen tudok kapcsolódni, ráhangolódni másokra, és engedek, mert elfogadom a másikat, mint önmagam részét.(empátia?)

Akár a verseket…

Imádom őket, mint az önkifejezés egyik formáját, még akkor is, ha TÖKÉLETLENÜL TÖKÉLETESEK vagy TÖKÉLETESEN TÖKÉLETLENEK!

Jómagam a fenn említettek miatt nem igazán szeretem mások féltve őrzött kincseit, lélekből fakadó műveit és alkotásait megkritizálni, mert úgy vélem, mindenkié olyan, amilyennek abban a pillanatban lennie kellett, ahogyan meg kellett születnie ebbe a világba, és a szerző, ha továbbra is ír, úgyis csiszolódni fog az idők folyamán a folyamatos írás, és olvasás hatására…

A változtatás igénye külső „megmondás” hatására nemigen fog bekövetkezni, annak is belülről kell fakadnia.

 

Ha tehát az írásban fejlődni akarsz, akkor írj, írj, írj, írj, írj, írj, és írj, mert „a gyakorlat teszi a mestert” bölcsesség ebben is igaz. No és persze eközben ne felejts el: olvasni, olvasni, olvasni…

 

Most pedig következzék az a vers, amit a kritikáról írtam, melyben összegyűjtöttem a nekem, és a költőtársaimnak írt kritikákból egy csokorra valót, a legfontosabbakat, és azt úgy tárom elétek, ahogyan nálam érkezni szokott egy költemény. Néhol teljes rímek, néhol félrímek, néhol gördülékeny, néhol elakad, néhol precíz vers, máshol csiszolni kellene, ami így még a konkrét megjelenésével is alátámasztja a címét, és a mondanivalóját.

Gyengébb idegzetűek meneküljenek! Nekik nem javaslom…

 

Botladozom

 

Mielőtt még ítélkezel,

elmondom az igazat,

s mit alant írok nevetve,

azt most ne vedd komolyan!

 

Nem akartam költő lenni,

nem vágyom babérokra,

sosem tudtam verset írni,

- talán csak eszköz voltam…

 

Ellenállhatnék, de minek?

- Hiába megannyi gát!

Tudom, az nem állítja meg

önfeledt áradatát!

 

Közhelyek, s nem méltó sorok

őrzik legtöbb álmomat,

nagyot nevet a gondokon,

ki közöttük válogat.

 

Verssorok közt botladozom,

nehéz ez a tudomány,

bár várnak a gondolatok,

de int a sok rendszabály…

 

Tanítóim féltő gonddal

terelgetnek utamon,

egykor jó tanuló voltam,

- az ma teher vállamon…

 

Oktatásom  nem akadály,

hallgatok én a szóra,

elhangzik a sok jó tanács,

mi egyszer tán megfogan:

 

„Legyen mélyebb jelentése,

üzenjen is valamit,

és a rímképek csengése

a legjobb, ha egyedi!”

 

„Nem kell mindig verset írni,

ha megvan a késztetés,

elég ’csak úgy’ lejegyezni,

nem mindegyik küldetés!”

 

„Ne kapkodj, és ne erőltesd,

fontold meg az ideát,

úgy csiszolgasd, úgy nyesegesd,

csillogjon, mint  a gyémánt!”

 

„Ne ragaszkodj a formához,

ne zárd merev keretbe,

hadd gördüljön, lazán folyjon,

s jusson el a fülekbe!”

 

„Nemcsak önmagunknak írunk,

s ha valaki olvassa,

ráeszmélhet, hogy tanítunk,

s elgondolkodhat rajta!”

 

„A jó írás téged tükröz,

utat mutat a bajban,

minden sallangot nélkülöz,

lényegre tör pár szóban!”

 

„Az sem jó, ha terjedelmes,

de az sem, ha túl rövid,

gondolkozz, és döntsd el végre,

most regényt, vagy verset írsz?”

 

„A vers az nem elbeszélés,

nem kell annyit ragozni,

mert úgy sosem lesz költemény,

és nem fog majd ragyogni!”

 

„Felejtsd el a tájleírást,

ne írd meg most a gyönyört,

mit előtted megírtak már,

nem jelent ma örömöt!”

 

„Verset írni nagyon könnyű,

de igazit – azt nehéz!

Látod, neked sem sikerült,

ehhez kell ám tenger ész!”

 

„Hová lettek az eszközök,

hasonlatok, a képek,

metaforák, s az érthető

’emelkedett’ kellékek?”

 

„Ejnye, lányom, mit gondoltál,

mit képzelsz, hát ki vagy te?

Tán Petőfi, vagy Tóth Árpád,

hisz nyomukat sem éred!”

 

„Most meg mit sírsz, nem közöltem

semmit, ami nem igaz,

egyedül azt kértem tőled,

tartsd be a szabályokat!!”

 

„Hallgasson, ki nem poéta,

nincs helye a palettán,

hiába  a sok gondolat,

megírja helyetted más!”

 

„Ismered te is a mondást,

’hallgatás aranyat ér’

fogadd meg hát a tanácsát,

maradj csendben, s többet érsz!”

 

„Könyvet bárki ki tud adni,

csak pénz kérdése csupán,

ha van ideje firkálni,

s olcsó kiadót talál!”

 

„Ha még mindig kedved támad,

s özönlenek belőled,

akkor tartsd meg önmagadnak,

hisz senkit sem érdekel!”

 

„Bölcs ember némán mosolyog,

tükörként nézhetsz bele,

melyben megláthatod arcod,

s elmerülsz a jelenben!”

 

Olykor meginog a hitem,

bizonytalan ballagok,

s ha új remény ébred bennem,

fénysugarán utazok.

 

Már nem számít, mi a célja,

öncélú, vagy küldetés,

van-e bármi mondandója,

vagy csupán menekülés!

 

Mennyi stílus, bő kritika,

hogyan igazodjam el?

Áh! Megrántom a vállamat,

és megírom, amit kell!

 

Verssorok közt botladozom,

s bár nehéz e tudomány,

várnak újabb gondolatok,

de hat rám a tanítás…

 

 

AZ ELSŐ LÉPÉS

 

Három lépésről, ha úgy tetszik, fokozatról szeretném megosztani veletek a felismeréseimet. Ismét csak saját tapasztalataimat tudom felhozni példának, mert megint eszembe jutott valami nagyon fontos dolog arról, amit itt mind meg szeretnénk fogalmazni, amiről beszélgetünk nap, mint nap.

Életem első felét szürke felhőkbe burkoltan éltem, bár tudtam, kell lennie valami magasztosabbnak is a felszín mögött, mégis sikerült teljesen elbuknom az úton. Mindig azt tettem, amit mások mondtak nekem, megfeleltem az elvárásoknak, hiszen jó akartam lenni, - megjegyzem, nem okozott nehézséget, kényelmes volt konfliktusok nélkül haladni… Nem voltak saját céljaim, mert nem tudtam mit kezdeni magammal és az életemmel. Néha fel- felvillant némi saját akarat is, de aztán mindig hagytam magam vezetni, elnyomni. Így omlottam a párom karjaiba, 18 évesen szülők voltunk, gyereket neveltünk. Amikor növekedett eme kicsiny emberpalántám, sokszor felfedeztem, komolyabban gondolkodik az életről, mint én, néha elszégyelltem magam, ő volt, és máig ő az apám (átvitt értelemben). Ekkor érkezett a második gyermek, hogy legyen mivel elfoglalni magam, mert még nem távozhattam. De ez sem volt elég… harcoltam, küzdöttem, spóroltam, főleg anyagi célokért, hogy a semmiből megteremtsem a jólétet, de ha elértem egy- egy ilyen célt, nem elégített ki, hiába volt meg, nem tudtam örülni! Mind annyiszor megtorpantam előtte és azon merengtem, ha ezt akartam, most miért nem örülök? Miért nem okoz boldogságot? Miért? Mert nem erre vágytam! Ezek után nem tudtam, mi jöhet még, és úgymond feladtam… nem találtam célt… már nem láttam célt, nem láttam kiutat, tétován néztem magam körül, és nem értettem, mi történik, mi értelme van. Miért élünk? Talán csak annyi a cél, hogy megszülessünk, és nyomtalanul távozzunk, vagy van még valami más is?

Sűrű, sötét felhők gyülekeztek felettem, mindez csupán belül, legbelül, legmélyen bennem, a gondolataimban zajlott le… Mára tudom, minden fejben dől el, ezt szeretném elmagyarázni, bár cseppet sem könnyű szavakkal megfogalmazni. A szavakra az emberi tapasztalatok sok minden egyéb jelentést aggattak, nem beszélve a sajátos szemszögekről…

Emlékszem, ott álltam a főváros kellős közepén lelkileg teljesen összeomolva, miközben körülöttem vidám forgatag pörgött, forgott, az élet ment tovább, a színház folytatódott. Nélkülem ugyanolyan lett volna a világ, mint velem, nem számított, hogy létezem, vagy sem. Ezt éreztem, és a jövőbe tekintve nem láttam semmit, csak sötétséget, szürke felhőbe, homályba burkolózott minden. Megkaptam a lehetőséget, hiszen én akartam távozni… Mikor teljesen alámerültem önsajnálatom poklába, szintén fejben, „láttam” egy halovány reménysugarat, amely áttört a fekete fellegeken, és egészen lelkemig hatolt. Mélyen megérintett. Ekkor tudtam, kétféleképpen dönthetek. Az egyik, hogy végleg hagyom magam elmerülni, és ezt az életet befejezem, a másik, hogy engedek a hangnak, mely megszólított, és hagyom magam vezetni! Felismertem az elém tárt lépcsőt.

Az első lépés tehát meghallani a hangot, az útmutatást, a tanítást, mely mindenkinek ott van, csak tudni kell meghallani! Engedni kell! Igen, és persze mindig ott volt a következő lépcsőfok, melyre felléphettem, és várt rám a megfelelő mester, akinek a szavai által fejben leesett a tantusz. Bárki lehet mestered, egy könyv, egy zene, egy könyvcím, egy gyerek, egy újságcikk, egy ember, egy szó, ami kiváltja belőled azt a hihetetlennek tűnő felismerést, az AHA élményt. AHA! ÉRTEM! Érzem! Átéltem, mélyen… Fantasztikus belső utazás volt, melyben sokkal jobban megismertem önmagam, mint egész eddigi életemben. Ez tehát a második lépés! Az AHA élmény, amikor már nem a mások által kimondott szavakat szajkózzuk, (mert hiszen tudjuk mit jelent, de még nem érezzük, nem esett le a tantusz, nem történt meg a felismerés, a saját tudás közé való beépülés), az AHA élménnyel miénk a tudás, a beépülés. Természetesen mindenkinek más váltja ki ezt a fajta érzést. Nekem ebben az AHA élményben Papaji filmje segített, ő volt a hab a tortán. Egy este egyedül voltam otthon, és a filmet nézve totál átéltem, és igen, mindent kimondott, amit addig már felfedeztem, megtapasztaltam én is, mégis, akkor történt meg az AHA. Fejben, belül, mélyen, lélekben, szívben… Sírtam, örömkönnyek záporoztak maguktól lefelé, hirtelen az egész világot szívembe fogadtam, magasra szálltam, testtelen léteztem az örök egységben, és elmondhatatlan boldogságban. Azt kívántam sohase legyen vége. Teljesen átéltem a szőke nő mondanivalóját, elcsukló hangját, mintha én magam mondtam volna, amikor a mesterről, és az iránta érzett szeretetéről kérdezték, mely szeretetet nem tudta különválasztani az önmaga iránt érzett szeretettől, és az egész univerzumra irányuló érzelmeitől. Igen, és akkor egy pillanatra sikerült megéreznem, hogy a disznók is szépek, a legyek is gyönyörűek, és mindennek pontosan így kell lennie, és fölösleges cirkusszal próbáljuk magunkat lenyomni, eltiporni, direkt szenvedtetni. Az utolsó jelentnél, amikor egy férfi volt a mester előtt, és jól elbeszélgettek, sokat nevettek, aztán a férfi ugyanúgy ragyogott az örömtől, mint én, végül megkérdezte tőle, hogy mit szeretett volna mondani. A férfi lehajtotta fejét, és megrészegülten kinyögte a kis dalocskáját, hogy mindig a szeretetet, és a boldogságot kereste, KŐKEMÉNYEN kutatott! KŐKEMÉNYEN! Mint én… Hát! Pont olyan volt, mintha én magam mondtam volna! Nem létező hangom is elcsuklott a gyönyörtől, és felszabadultan nevettem együtt a tömeggel! Aznap éjjel úgy feküdtem az ágyban, mintha egy ringatózó falevél hátán lebegnék, hihetetlen boldogságot éreztem. Ez az a pont, amikor magunkévá tesszük a tudást, a felismerést. Az igazi boldogságért nem kell elmennünk sehová, nem kell tanfolyamokat fizetnünk, mert minden bennünk van, belül, legbelül. Ez maga a csoda!

Természetesen szerettem volna rengeteg embernek segíteni ebben, hogy ugyanezt érezzék, amit én, legyenek boldogok, éljenek a mostban! Papajit sokaknak ajánlottam, de mindenkinek más váltja ki az AHA élményt, hát voltak, akik csak néztek rám, mit akarok én ettől a magatehetetlen kis öregtől? Mit akarok? Látom a szemét, és azt a boldogságot, a megnyugvást, amivel élte az életét, és mellette sok ezer embernek sikerült felismernie ugyanezt! Látom, amikor végtelen boldog ragyogással egyszerűen csak ül, és átadja magát a létezésnek! Így érdemes… persze, nemcsak Papajinak sikerült ezt elérnie, hanem oly sok más embernek is, nekünk is eljöhet. Ültem Chris mellett is egy percig, csodálatos, egész életemre kiható élmény volt. Úgy ragyogott, mint egy nap, egy végtelen, kifogyhatatlan erőtér… Bizony, mindenkihez akkor jut el az a valami, amikor elég érett rá szellemileg, lelkileg, amikor felkészült, és a talajt alaposan előkészítette. Persze, ez direkt nem megy, úgy értem, akarással! Elfogadással, befogadással igen…

A harmadik lépés az lenne, hogy a felismeréseink szerint éljünk! Ne beszéljünk róla, ÉLJÜK! Elismerem, ez tűnik a legnehezebbnek, mert ennek valóban őszintének kell lenni. Összhangban kell lennie az érzelmeinknek, érzéseinknek, gondolatainknak a tetteinkkel, a vágyainkkal, és a mélyen dédelgetett álmainkkal. Amikor egyszer fejben felállunk, és azt mondjuk teljes hittel, és meggyőződéssel, megyek, és elérem a célom! Akkor megtörténik!

Bevallom, sok embernek próbáltam segíteni ebben, de rá kellett jönnöm, ez sem megy direkt, hiszen amikor leírtam, amire rájöttem, akkor kaptam olyan válaszokat, hogy ő ismeri már ezen téziseket, olvasta már ezer könyvben, nem ilyen választ várt tőlem, de én „csak” ezt tudtam nyújtani, mert tudtam, miről beszélek, éreztem, átéreztem. Igen, én is olvastam, de elolvashatom ezerszer, tízezerszer, amíg nem ÉRZEM, és nem épül be a saját gondolataimba, értékrendembe. Tehát, egymásnak nem tudunk segíteni, amíg a másik nincs azon a ponton, hogy fel tudja ismerni saját maga számára. Ez olyan, mint a számítógépeknél az illesztő program. Hiába van nyomtató csatlakoztatva a gépemhez, ha nem telepítettem fel, nincs meg az illesztő program, nem fog működni. Más kérdés, hogy a másik ember hibáit könnyebb kívülről látni, mint a sajátunkat önmagunknak felismerni. Azonban hiába hívjuk fel rá a figyelmét, amíg ő maga nem ismeri fel, és nem hajlandó változtatni. Erre jöttem rá a lépcsőn való felfelé lépkedéskor. Ezt írtam le száz, és ezerféleképpen, és beismerem, egy hatalmas csodaként éltem meg, fantasztikus volt, mely során rájöttem arra is, hogy nem a cél elérése a lényeg, hanem maga az út átélése a cél, az maga a csoda az életünkben. Ma sok mindent szépnek látok, amit eddig nem, megcsodálom az elém táruló szépséget, és megírom, nekem az írás… az írás… AZ ÍRÁS! Köszönöm… Ha kicsit érzékenyebbek leszünk a világra, találunk magunkban olyasmit, amit sohasem gondoltunk volna! Ez bizony igaz, én a verseket találtam, amit soha az életben nem gondoltam volna, hogy ott van bennem is – mint BENNED!

 

 

Mit jelent nekem a meditáció?

 

A mai, civilizáltnak hitt, rohanó világban élete során szinte mindenki megtapasztalja egyszer, hogy folyamatosan kattog az elméje, csaponganak a gondolatai, tervezget, újabbnál újabb elérendő anyagi célokat hajszol, miközben teljesen megfeledkezik szelleme ápolásáról. Ám egyre többen vannak olyanok is, akik, ha elérnek egy-egy ilyen célt, tétován ledöbbenek: miért nem elég? - mert még mindig van valami, ami hiányzik, de mi az? Ezzel jómagam is pontosan így voltam, egy nap leomlottak az illúzió falai, és ott álltam az égbe kiáltott kérdésemmel: Miért? Mi hiányzik? Ha ez nem okoz örömöt, boldogságot, akkor mi fog? Mi hiányzik az életemből, az örömhöz, ami kielégíthetné a vágyamat, és betölthetné azt a hatalmas űrt, ami bennem tátong, mélyen, legbelül?

Sokan nem mernek önmagukba tekinteni, mert félnek attól, amit ott találnak, nem merik megismerni önmagukat. Inkább oltári nagy zajt csapnak, és sodródnak az árral, azzal is elterelve az önismeretre irányuló lelki igényüket. Talmi dolgokban keresik az örömöt, gyűjtögetnek, bár maguk sem tudják, minek. Dolgoznak éjt, nappallá téve, hogy mindent megadjanak utódaiknak, és önmaguknak, ami a kényelmet jelenti, miközben elfelejtik a valóban fontosat. Versenyt futnak az idővel, egymást is túl akarják szárnyalni, fej- fej mellett küzdenek, hogy elsők lehessenek. Egy gyermek csak egyszer gyermek, és minden elmulasztott puszi, ölelés, együttlét, érintés, szeretet bepótolhatatlan, hatalmas űrt hagy maga után. Ilyenkor megtanulhatják, mi a fontos… Az autó, a ház, a javak, elmarad a közös vacsora, a beszélgetés, a mese…

Jó esetben, ha időben ráeszmélünk, keresni kezdjük, mi az, ami kielégíthet, és választ adhat a mélyünkből feltörő kérdéseinkre. Sokan eljutnak ilyenkor a buddhista tanokig, melyek igen közel állnak hozzánk, elfeledett eredendő önvalónkhoz, és őrzik a titkokat, több mint kétezer ötszáz éve. Igazából nem egy vallást, vagy csupán egy filozófiát közvetítenek, hanem arra akarnak megtanítani, hogy a tudat megtisztításával elérhetjük az együttérzés állapotát. Megmutat egy utat számunkra, amely során az elme, és a lélek átformálódik, felismerjük, hogy a szellemi gyakorlatokkal elérhető a derű, és megvilágosodás, még itt a földön, ebben az életünkben. Ez persze a nyugati nyüzsgő ember számára elképzelhetetlen, és valóban, a kelet és a nyugat között óriási különbség van ezen a téren (is).

Felismerhetjük, hogy a szenvedésünk a tudatlanságból fakad. Kattogó elméjű emberekként ragaszkodunk ahhoz az illúzióhoz, hogy csak az a fontos, az a dicsőség, ami kézzel fogható, elérhető, felhalmozható. Rá kell jönnünk azonban, hogy mindezt nem vihetjük magunkkal…

A szenvedésünk tehát ebben gyökerezik: ragaszkodunk ahhoz az illúzióhoz, hogy a világnak van kézzel fogható valósága. Nálunk természetesen szinte senki sem akar meghalni, és arra törekszik, hogy örökké fiatalnak látsszon. A mi kultúránk erre helyezi a hangsúlyt, míg a keleti tanok arra, hogy minden múlandó, és ez az élet nem tart örökké. Az ember az évszázadok során egyre távolodott attól, amit ősei még tudtak, és egyre inkább nem hallotta meg a hangot, amit pedig hallott, az nem az a hang volt, hanem az elme téves buzdítása arra, hogy még, még, még többet elérni az anyagi világban.

A boldogságot pedig nem a külső, az anyagi célok elérése jelenti, hanem a belső szabadság, amit a mi kultúránkban igencsak nehéz elérni.  Az a belső, lelki szabadság, amikor megengedjük, hogy megtörténjen, aminek meg kell, szabad folyást engedünk neki, majd végül megbabonázzuk, és mi irányítjuk. Úgymond átvesszük az elme feletti uralmat! Ha sikeresen eljutunk ekkor egy olyan helyre, ahol meditálni tanítanak minket, legelőször megtapasztalhatjuk, hogy nem tudjuk elérni a gondolatnélküliség állapotát.

Miért?

Azért, mert akármennyire próbáljuk, mindig száz és száz teória kering a fejünkben. Megpróbálunk lazítani, de ha mindezt görcsösen tesszük, még több hang áramlik. Az elménk sosincs a jelenben, általában a múlton rágódik, a miérteken, vagy a jövőért aggódik, ezt „meditáció” közben is megteszi.

Amikor megpróbálunk ellazulni, akkor vesszük észre, mennyi, mennyi gondolat áramlik, kavarog, háborog bennünk örökké. Először, amikor megfigyeljük! (ez nemcsak akkor, hanem mindig így van, de éppen akkor vesszük észre, mert végre megfigyeltük, megkíséreltük lecsendesíteni)

Bevallom, éppen ezért engem az ilyen koncentrációs gyakorlatok sohasem tudtak teljesen lekötni, mert mindig azt hittem, nem vagyok képes rendesen ellazulni. Bármennyire igyekeztem, mindig akadtak kósza gondolatok, tervek, ötletek, amiket nem akartam hallani, mégis megjelentek. Azután voltak olyan gyakorlatok, amelyekben azt mondta a vezető, hogy ha gondolatot tapasztalsz, ne állj ellen, engedd el, hadd szülessen meg, és menjen békével. Ez már jobban tetszett, de a mai embernek ugye nincs annyi ideje, hogy minden nap szakítson pár percet az ilyesmire… úgyhogy legyint egyet, és rohan tovább, ahogyan én is…

Akkor azt gondoltam, nekem olyan meditáció kell, ahol nem szükséges ellazulni, megnyugodni és a viharos tengeren is tudom alkalmazni. Amit az ember szeretne, azt el is éri…

Rájöttem, kiválóan lehet úgy meditálni, ha kívülállóként figyelem a körülöttem zajló színházat, amint a zsúfolt nagyvárosban futóbogárként rohannak dolgukra a szereplők.

Ilyenkor mintegy felülemelkedem, lótuszülésben, mosolyogva nézek kifelé a fejemből… Ha csak pár pillanatra is, de nagyon felemelő élményt tud nyújtani ez a fajta ellazulás. Olyankor nem gondolok se a múltra, se a jövőre, sem a problémákra, sőt, mások problémáira sem, egyszerűen csak vagyok, és csak figyelek…

Akkor van óriási szerencsénk, ha keresésünk közben eljutunk egy olyan karizmatikus személyiség közelébe, akinek már sikerült lecsendesítenie az elméjét, amit már ő vezet és nem fordítva. Ilyenkor hirtelen a jelenbe kerülünk, ledöbbenünk, és örömkönnyek gördülnek le az arcunkon. Egyetlen pillanat erejéig átéltük a jelent, és feltört belőlünk a belső öröm, az eredendő önvaló… talán sikerült lecsupaszítani a rengeteg sallangtól, és fölösleges hacacárétól az elménket. Ülünk, és lebegünk, megszűnik minden körülöttünk… éljük a csodát…

A mester mindig rátalál a tanítványra, ha itt az ideje!

 

 

Hinni, vagy tudni?

 

Sok gyógyító, és /vagy spirituális mester mások által egy nagy pofonnak ítélt "sorscsapás" után lépett a spiritualizmus útjára. 
Miért? 
Mert halál közeli állapotba került, amikor döntenie kellett, választhatott, hogy belenyugszik a sorsába, és belehal, vagy hajánál fogva kirángatja magát a kátyúból, és új/más életet kezd! Én is ezt tettem, és biztos vagyok benne, hogy a rák, mint olyan szintén egy ilyen jel! Kizárólag az egyénen múlik, melyiket választja!

Ezen bizony sem Isten, sem ember, sem orvos, sem lelki gyógyító nem tud segíteni, kizárólag az, aki benne van, azaz ÖNMAGUNK! 
Mint említettem, a könyvemet is épp ezért azok a "betegek" vásárolják meg, akik meg akarnak gyógyulni, tehát készek a változásra, változtatásra! És nemcsak betegeknek szól, mert át lehet konvertálni minden krízishelyzetre. Az elején szükség van ehhez bizonyos mankókra, de kizárólag a LELKI változás hoz eredményt, hogy mit eszünk meg mellé, mellékes. 
Sokszor beszéltünk a HITről is, az gyógyít, amiben hiszel. 
Én továbbmegyek!

Az GYÓGYÍT MEG, AMIRŐL TUDOD, hogy használ. A hit nem elég, a TUDÁS kell, ami a megrendíthetetlen meggyőződést jelenti. Amikor huszonhatmilliónyian ellenkeznek, de te kitartasz, és TUDOD, hogy akkor is neked van igazad, és nem hagyod magad letéríteni az útról! Bár igazából ezt szavakkal nehéz megfogalmazni…

Bevallom, én is féltem attól a bizonyos változástól, mert azt mondta a reikimester tanárom, hogy ez az erő ráterel arra az útra, amiért valóban a Földre születtem. Nem hittem benne, mert biztos voltam abban, hogy mindenki mást igen, csak engem nem! Szóval zéró önbizalommal rendelkeztem, mindenki más tökéletes volt, csak én nem… Azt mondta a mester, egy reggel felébredünk, és azt mondjuk AHA, értem, és minden egyszerre világos lesz… na persze, mindenki másnak csak nekem nem…

Aztán a mindennapos használat során totál megváltoztam! Kezdtem hinni önmagamban, és rájöttem, én is fontos vagyok, EMBER vagyok, és rám is pontosan akkora szükség van, mint bárki másra! Olyan képességek kerültek felszínre, amiről sosem gondoltam volna, h bennem is megvannak, akárcsak mindenki másban, bennetek is!

 

 

Mester & tanítvány

„Ha készen áll a tanítvány, megérkezik az alkalmas mester!”

 

Mondja egy bölcs mondás…

Hittem én ebben a mesterben, de mindig csak másoknál, magamra vonatkozóan nem hittem valósnak. Igen, mindenki más szép, mindenki más jó, mindenki másnak pont olyannak kell lennie, amilyen, ez alól egyedül én vagyok kivétel! Nekem nem így kellene kinéznem, engem nem szeret senki, nekem biztosan nincs mesterem, én nem vagyok méltó erre…

Az élet viharos fordulatai utamba sodortak egy nagyon kedves barátnőt, akinek az életem további részét köszönhetem. Ő lett az őrangyalom, a tanítóm, a mesterem???  - Akkor először kezdtem hinni a mester és tanítványa mesében…

Barátnők vagyunk, amit megköszönök a sorsomnak, mert ő terelt az utamon, először a reiki felé. Én nem akartam menni, nem hittem, hogy sokat változtathat a sorsomon, bár zombiként, gépisen vonszoltam magam az úton. Nem tudtam, mi vár rám, nem tudtam, mi jöhet még, csak mentem, csak mentem tovább, egyre és egyre céltalanabbul. Egy másik embernek köszönhetően felismertem, hogy nem szerettem, nem tartottam magam méltónak magam - Semmire… Azt gondoltam, ha az élet így megy tovább, akkor inkább feladom, meghalok, és majd a következő életemben mindent másképp teszek, majd akkor talán minden változik, de ebben az életben már úgyis minden mindegy! A körülményeim, az életem, hát élet ez?

Nekem is van valahol mesterem? Jó kérdés! De hol a válasz?

Talán a fiam? Akitől rengeteg útmutatót kaptam, én, az anyja! Nem fordítva kellene? Hogyan lehetséges, hogy néha okosabb, tapasztaltabb, bölcsebb nálam, én megyek hozzá tanácsért, nem ő hozzám? Itt látszik, mint rájöttem, nem a kor számít!

Az embernek bárki lehet a mestere, még egy gyermek is, aki éppen olyat mond, amire az adott pillanatban szükségünk van. Sokat tanultam a kicsi gyermekektől, ők még tiszták, bölcsek, eredetiek, okosak. Az a baj velünk, hogy mi be akarjuk őket törni, és nevelés, tanítás címszó alatt bedobozolni, skatulyába zárni, szocializálni, ugyanolyanná tenni, mint a többit!

Leírtam a gyermekek bölcs mondásait, itt idézek egyet, amely mélységes mély benyomást tett rám:

 

„Heni, a 7 éves nagylány hozott egy Rúzsa Magdi cd- t az óvodába. Vidáman meglobogtatta a kezében, majd az óvónőjéhez fordult:

- Óvó néni! Ezt ismered?

- Hallottam már róla… - bólintott az óvónő.

- A Megasztárban volt! Láttad a Tévében?

- Nem! – ingatta a fejét az óvónő.

- Miért?

- Nem nézek Tv- t! – válaszolta.

- Te nem nézed a Megasztárt!? – kiáltott fel a lányka tágra nyílt szemekkel.

- Nem! – folytatta az óvónő.

- Te miért nem szoktad nézni a Megasztárt? – csodálkozott.

- Nem érek rá! – legyintett az óvónő, miközben a többi gyerekkel rajzolt az asztalnál.

- De az vasárnap van! – mondta egyre jobban csodálkozva.

- Akkor sem érek rá! – folytatta az óvónő.

- Te vasárnap sem érsz rá? – csodálkozott egyre jobban.

- Nem…

- Nahát! Miért? – faggatózott tovább, miközben egész közel hajolt az óvónőhöz.

- Hát… mert állandóan dolgozom, építkezünk, mosok, főzök, takarítok… - nevette az óvónő a fontos beszédet.

- És a szülinapodon? – firtatta a gyerek.

- Akkor is dolgozom, mert akkor tortát sütök, főzök, vendégeket fogadok, mosogatok, takarítok…

- Ez szörnyű! – sóhajtott nagyot a gyermek.

- Hát… ez van! – nevette az óvónő, miközben megsimogatta a kislány fejét.

- Itt az oviban sem pihensz, mert rosszak a gyerekek…- nézett körül a gyerekcsoportban.

- Igen! Itt meg a gyerekek! Bár ők nem rosszak… – mosolygott az óvónő.

- TE TUDOD, HOGY AZ ÉLET NEM CSAK MUNKÁBÓL ÁLL? NEKED IS KELL SZABADNAP! TE ÉLETRE SZÜLETTÉL! ARRA, HOGY JÓL ÉREZD MAGAD, ARRA, HOGY ÉLJÉL! – fordult oda oktatóan a kislány.

- HOGY LEGYEN SZABAD NAPOD IS, HOGY PIHENJ IS! CSAK EZEK A NAPOK OKOZNAK ÖRÖMÖT AZ ÉLETBEN! - fejezte be a gyerek elégedetten a leckét! Majd nagy dérrel – dúrral átment a másik asztalhoz.”

 

Bevallom, rendesen elgondolkodtatott, totál lezsibbadtam, szinte megtorpantam - lélekben! Nagyon mély benyomást tett rám! Vajon ő honnan tudta mindezt? Hallotta? Tapasztalta? Miért pont akkor mondta? Miért pont nekem? Miért?

Tovább éltem az életem, már a reikivel együtt…

A mester szavain számtalanszor elmerengtem, szöget ütöttek a fejemben, megmondta, életünk teljesen meg fog változni, nem olyan lesz, mint eddig. Persze én ebben hittem is meg nem is. Ez a mester dolog olyan mese volt számomra, mint az angyalok, a tündérek, vagy a sárkányok. Nem tudtam elhinni, hogy nekem is lehet mesterem. Nem tudtam elhinni, hogy megváltozhat az életem! Ha pedig igen, akkor hogyan? Hogyan? Hogyan? - Mennyi, mennyi kérdést tettem fel égbe kiáltva, melyekre sorban érkezett válasz, csak akkor még nem tudtam fogni az üzenetet! Utólag értettem meg…

Reiki mestertanárom szerint, egy reggelen felébredünk, és azt mondjuk: „Értem! Mindent értek! Minden világos!” Na, persze, de jó is lenne! - Gondoltam magamban. Biztosan mások, csak én nem…

Az életünk pedig ment tovább a maga útján, és amikor elég érett lettem rá, kaptam újabb mestert, aki nap, mint nap segített tanácsaival az utamon. Majd újabbak, és újabbak jöttek. Úgy éreztem, a sötétség teljesen elnyelt, már mindennek vége, amikor belül, mélyen bennem megérintett egy halovány fénysugár, kezdett derengeni, valami, és megláttam, megtapasztaltam egy bennem elém tárt lépcsőt. Elfogadtam a segítő kezeket, és szép lassan elindultam felfelé, a fény felé, egyszerre felismertem valamit, hiszen tényleg velem is megtörtént! Mennyi, mennyi mesterem volt életem során! Mindig az alkalmas helyen, az alkalmas időpontban, amikor már meg tudtam érteni a tanítást! Ott volt a lépcső, és minden fokon eltalált a megfelelő „hang”, film, zene, cd, ember, szó, könyv, könyvcím érzés formájában.

Eljutottam ahhoz a ponthoz, amikor a barátnőm azt mondta nekem, én vagyok a mestere, én adom neki a hitet! Ezen azért csodálkoztam, mert ő billentett ki engem az egyhangúságból, a zombiságból, ő hozott vissza az életbe, neki köszönhetem a csodákat, amiket átéltem. Mindig őt tartottam a mesteremnek, nem gondoltam, hogy én is az lehetek! Ettől újabb felismerésekre jutottam.

Rájöttem, egyszerre vagyunk mindannyian mohó tanítványok, és alkalmas mesterek, attól függően, éppen mire van szükségünk, tanításra, vagy tanulásra! Az élet egy csodálatos körforgás, folyamatos tanítás, tanulás, felismerés, csak figyelni kell a jeleket! És ezen az úton nem a cél a lényeg, hanem maga az út a cél!

Mára már nem mese, hanem ez a tündérvilág a valódi életem! Igazi csodákat élek, igazi mesterekkel, akiktől rengeteget tanultam! Mára már hálásan megköszönöm a sorsomnak a mestereket, az új reményeket, az új utakat…

 

 

Saját izmus

 

Tökéletes példát tudok felhozni arra, milyen az, ha valaki szolgaian, akar követni másokat. Bár jómagam is rájöttem, hogy vannak vezetők, és vannak tömegek, akiknek saját akarat híján a másik után kell menni, de ez hosszú távon nem vezet mégsem eredményre! Mindenképpen kell saját izmus!

Amikor gyerek voltam, meghökkentem, ha egy tanár azt mondta, majd én megnevellek! Teljesen kiakadtam, annak ellenére, hogy „jó gyerek” akartam lenni, megtettem mindent, amit kért, nem tapasztalhatott nálam ellenállást. Belül azonban mást gondoltam! Még hogy megnevel! Hahaha! Majd én megnevelem magam, ha akarom, nekem ne mondja meg, hogy én mit tegyek, sőt! Nemcsak ő, senki se mondja meg! Ezért csak azokat az elveket fogadtam el, amit sajátomévá tudtam tenni, miközben látszólag engedelmesen beilleszkedtem.

Nehéz dolog tömegeket „nevelni”! Amikor csak az a „jó”, ha a tömeg birkamód követi az éppen aktuális filozófiát, ha szocializálódik, beilleszkedik, mert akkor nincs vele gond, nincs saját akarata, gondolatai, elképzelése, beleszólása, azt teszi, amit mondanak neki…

Amikor ifjan képesítés nélkül bekerültem az óvodába, egy idősebb kolléganő kezei alá, - mint később megtudtam azért hozzá, hogy majd ő megnevel! Ki is akadtam rendesen! Mi az, hogy majd ő megnevel? Nekem nem lehet saját akaratom? Hát már felnőtt vagyok! 19 éves! Nem hagytam magam, majd én nevelem magam, hiszen úgyis csiszolódom, alakulok az évek, és a tapasztalatok során.

Most úgy érzem, pontosan tudom, miért akadtam ki ezen. A „majd én megnevellek!” azt sugalmazza, hogy nem vagyok tökéletes, nem felelek meg, nem fogadnak el! Másnak kellene lennem, mint ami, és aki vagyok! Kinek a szemében? Ilyenkor mindig megnéztem, ki mondta? Amikor felismertem, hogy ő sem tökéletes, akkor még jobban ellenálltam, nekem az ne mondja meg, én mit tegyek, aki szintén nem tökéletes! Mutasson példát, és akkor hiszek neki! Valójában, ha példát mutat, bizonyít, akkor sem hihetek neki minden feltétel nélkül, mert én más vagyok, az életem másik mederben folyik, mint ahogy az indián mondásból tudjuk, nem vagyunk a másik mokaszinjában.  Mekkora igazság! Mégis lehet, hogy gyermekkorom képzelete igaz, amikor is úgy tekintettem a világra, mintha én lennék a közepe. Ez is igaz, önmagam szemszögéből pontosan középen vagyok! Mindent magamból kiindulva szemlélhetek, miközben szerencsére beletartozom, élek, létezem a többi élő, és élettelen dologgal együtt.

Jó néhány évvel később az „új hullám” legyűrűzött az óvodákba is. Akkoriban kellett, vagy lehetett saját pedagógiai programokat írni, mert fenn rájöttek, hogy egy mindenkire ráhúzható központi program nem lehet sohasem egységes, mert elveszik a pedagógiai szabadság, és nem veszi figyelembe a körülményeket. Akkora lelkesedéssel kezdtünk bele, természetesen volt egy váz, amit meg kellett tartani, de mellé rá lehetett húzni az elképzeléseket, és a körülményeinket is figyelembe vehettük. Volt egy bizonyos cél, amelyet el kellett érnünk. A kolléganőimmel nagy buzgón hordtuk halomra az ötleteket. A főnöknő azonban nem bízott a saját program sikerességében, és eredményességében, nem merte felvállalni, ezért egy alföldi óvoda jól bevált programját adaptáltuk, mint olyan sokan a mi körzetünkben. Kiderült, hogy a többi vezető sem merte felvállalni a saját programot, ezért a vezetői értekezleten úgy határoztak közösen, hogy inkább adaptálnak egy már bejáratott kezdeményezést, abból nem lehet túl nagy baj.

Így jártunk, mivel nem teljesen vettük át azt a programot, ezért tehettünk bele még ötleteket, és helyi körülményeket is. A szakértők elfogadták, megkezdhettük a munkát. Egy másik falu teljesen átvette az alföldi programot, szóról, szóra, pontról pontra akarták követni a mintát. Ezután az értekezletek, és továbbképzések már csak arról szóltak, mennyire nehéz betűről betűre betartani. Ekkor én, a senki csak annyit mondtam, hogy nem is lehetséges, mert aki kitalálta, az ott és akkor élt, abban a környezetben. Nem lehet vakon követni, vakon bízni, és nem lehet a körülményeinket figyelmen kívül hagyni, éppúgy, mint az egyéniségünket, tapasztalatainkat, és vérmérsékletünket sem. Ez egy skatulya program, ami csakis annak jó pontosan ugyanúgy, aki felfedezte. Figyelembe lehet venni a tapasztalatait, a sikereit, csak éppen át kell dolgozni a mi arculatunkra.

Emlékszem a szemekre, amikkel rám néztek! Hú! Azt is tudom, mit gondoltak! Ki vagyok én, az utolsó senki, a kis óvónő, hogy a nagy szakértő programjáról ilyet mondjak? Ráadásul a rengeteg okos vezető, és nem tudom milyen iskolát elvégzett emberek körében! - Az élet azonban engem igazolt! Abban az óvodában keményen kikészültek az óvónők, belerokkantak a folytonos utánzásba, és néhány év múlva kénytelenek voltak beismerni, hogy így nem megy tovább! Többször átdolgozták, felülírták a programokat, mire saját kínszenvedésük árán rájöttek, jobb, ha inkább saját programot írnak. Az óvónők közben még jobban kikészültek, és elveszítették minden önbizalmukat, hitüket, reményüket, már a vezetőben is megingást tapasztaltam.

Hová jutottunk mi az adaptációval? Nos, a mi helyzetünk valamivel jobb volt, mert nem kellett szolgaian másolnunk semmit, de nálunk is sok minden elvetésre került a kipróbálás során, valamint azt tapasztaltuk, hogy mindenki másképp csinálja! Voltak hevesebb vérmérsékletű, maximalisták, és voltak lassúbb, nyugodtabb emberek, akiknél ugyanaz a program másképp működött, másképp valósult meg. Valójában mindenkinél egy kicsit másabb volt, még az egy csoportban dolgozó két óvónő sem volt totál egyforma!

Ebből is láttam, hogy nem lehet vakon követni senkit, és semmit! Minden egyes EGY- ÉN – nek saját izmusra van szüksége! Figyelembe vehetjük mások tapasztalatát, de nálunk minden mégis másképp fog működni, egy picit másképp, mert egy picit mások vagyunk! Sokban egyezünk, sokban különbözünk, de ahogyan nincs két egyforma ujjlenyomat, két egyforma hópehely, két egyforma vízkristály, úgy nincs két egyforma ember, két egyforma életút, tapasztalat sincs. Az élet minden területén vannak különbözőségeink, az eltérő tapasztalatok, és megélések miatt.

Éppen így van ez a rengeteg ezoterikus könyvvel, és egyéb útmutatóval is. Valóban sok megvilágosodott írta le, ő hogyan ment ez úton, hogyan jutott odáig, de mi csak akkor tudjuk követni őt, ha elég érettek (ez sem jó szó, de nem tudok rá mást mondani) vagyunk hozzá. Megmutatott egy utat, melyet adaptálnunk lehet, de szolgaian, vakon követnünk nem. Érdemes figyelembe vennünk, hol, mikor, miért éppen ott születtünk, és nekünk vajon mi a feladatunk! Azt hiszem, ezt mindenki tudja, de csak önmagától kérdezheti meg. Soha, senki élő ember fia erre nem tud válaszolni önmagunk helyett. A kérdéseink a mi kérdéseink, és csak mi tudjuk a választ! Valami űz, hajt minket belülről… valamit hallunk, valamit látunk, de mi az, és kinek a hangja?

Ki kérdez, és ki válaszol? Ez már megint egy újabb témakör…

 

 

Gyermeknevelés


 

Negyedszázadig óvodapedagógusként hasznosítottam tudásomat, két gyermek saját szülőjeként gyakorló anya vagyok, eközben mindig azt hittem, jól végzem a dolgom, és a gyermek olyan, mint egy vadhajtás, amit folyton nyesegetni, metszeni kell, hogy a végén, amikor felnövekszik végre, nemes növénnyé érjen.

Egyszer az úton megingott a hitem mindebben, sok dologra rájöttem, leginkább arra, hogy a gyermek nem vadhajtás! Nem kell nyesegetni, mert azzal korlátozzuk a szabad akaratát! Akkor olyan, mintha nem bíznánk benne, és bizony a nyesegetéssel saját képünkre formáljuk őt, pedig nem azért jött ide, hanem azért, hogy szabad legyen, és azt tegyen, amit akar! Sokszor inkább tanulhatnánk tőlük! Például (kezdetben, még a „nevelés” előtt) nem ítélkeznek mások felett, mindent elfogadnak úgy, ahogyan van, nem undorodnak a gilisztától, vagy egyéb általunk félelmetesnek, és undorítónak tartott élőlénytől, bekapják a macska a farkát, nevetve megcsókolják a varangyos békát.

Nem titulálnak semmit bűnnek, vagy rossznak, de mi aztán megtanítjuk nekik! Fiam, ez a jó, az a rossz, ha ezt teszed, bűnt követsz el, és ezért büntetés jár.

Így is lehet nevelni… - szolgákat – meg lehet tanítani a félelmet, a bűntudatot, a jó és a rossz közötti különbségeket, hogy azután ők is különválogassanak mindent!

Ma már tudom, érzem, a gyönyörű facsemetéket hagyni kell szabadon nőni, engedjük, hogy próbálgassa a saját szárnyait, magától is eljut oda, ahová el kell jutnia! Egy valamit tehetünk! Személyes példát mutathatunk, és ha tetszik neki az út, akkor hasonlóan fog élni, mint mi, kiveszi belőle a számára hasznosat. Amikor sajátjává teszi az élet törvényeit, saját bőrén tanul, tapasztal! (látja a példát, magáévá teszi a tudást…) Akkor a fa gyönyörűen növekszik, saját módon terjeszti szét szárnyait!

Ki mondta, hogy csak akkor szép, ha agyon van nyírva, formára igazítva?

 

 

Szeretünk szenvedni?


 

Amióta írok, egy rendkívül érdekes jelenséget figyeltem meg. Rengeteg helyen közzétettem a verseimet, novelláimat, egyéb írásaimat. Az ilyen weboldalakon hozzászólhatnak az írásaimhoz, és még számláló is van, ami azt jelenti, hogy láthatom, hányan olvasták el az adott művet.

A felfedezés ezután jött…

Amit a sajgó lélek, vagy egyéb szenvedő kategóriába tettem fel, mindig sokkal többen elolvasták, véleményezték, mint azt, ami a boldogságról és/vagy a szeretetről szólóba.

 

Talán szeretünk szenvedni? – lepődtem meg…

 

Sorra záporoztak a kérdések:

Jobban érezzük magunkat, ha átélhetjük mások fájdalmát? Akkor talán a mienk kevesebbnek tűnik, vagy megnyugtató, ha nem csak mi szenvedünk?

Ha sajog a lelkünk, miért kesergőket olvasunk, miért nem vidámabb írásokat?

Talán tényleg szenvedni akarunk, és nem is szeretnénk jobban lenni?

Ez bizony az ego hatalma felettünk! Ami ilyenkor nemhogy segítene, hanem még tovább taszít minket a kétségek, az egyfajta belső pokol felé!

 

Ez ugyan nem baj, hiszen általában mindenkivel így van ez, a mai világban, viszont nem árt, ha észrevesszük, és másképp teszünk, mint azt az elménk diktálja nekünk. Mert, ha idáig jutottunk, bizony, átvette fölöttünk a hatalmat, és az elménkkel, a gondolkodóval azonosítottuk magunkat. Ha csak megfigyeljük, és elfogadjuk, hogy „ez van”, máris jobban érezzük magunkat! Tudnunk kell, az nem mi vagyunk, hanem attól sokkal, de sokkal többek vagyunk!

Bizony, régebben én is észrevettem, ha megtörtént velem olyasmi, amiről azt gondoltam, egyedi eset, és én egy különálló érdekes fajba tartozom, akkor felettébb örültem, ha felismertem, hogy mások is abba a fajba tartoznak, és nem vagyok se rosszabb, se jobb, mint más/mások…

EMBER vagyok, mint mindannyian, emberek vagyunk…

EMBER vagyok, de nem az a húskupac, amit testnek nevezünk, amelyet én (ÉN?) irányítok… Ha már felmerül ez a kérdés, hogy én irányítom, akkor azonnal jön az is, ki vagyok én, ki az az én?

De sokszor néztem farkasszemet önmagammal a tükörben, hogy meglássam, ki van odabenn, de a pupillám nem felelt… Ha nem a test vagyok, akkor a bennem élő ész, értelem, ego, gondolkodó? – Áh! Dehogy… Még attól is több, ez a tiszavirág életű földi élet nem elég arra, hogy megfejtsem, megfejtsük, kik vagyunk valójában, hogy teljesen megismerjük eredendő alaptermészetünket, aki bennünk lakik, aki irányít, aki vezet…

Ha tehát keseregni támadna kedvünk, jusson eszünkbe, hogy alapvetően boldogságra születtünk, arra, hogy felhőtlenül élvezzük a létezést, vegyünk mindent lazábban! Ha másképp nem megy, nézzünk vidám filmeket, olvassunk vicceket, és olyan verseket, amelyekből az élet szépsége tükröződik vissza ránk, és máris jobb kedvre derülünk, ha engedjük, átölel minket újra a létöröm!

 

 

Miért van szüksége a ma emberének spiritualitásra?

 

Mit jelent a spiritualitás?

 

Azt hiszem, talán mindenkinek egy kicsit mást…

Sokan, sokféleképpen próbálták magyarázni, vannak, akik a természetfeletti, elvont, megfoghatatlan dolgokat tartják annak, vagy a vallásokat, vagy azok alaptételét.

Ám most nem erről az oldalról közelíteném meg a témát.

A spiritualitás mindenki életében jelenlévő, az emberiséggel (is) egyidős, de inkább öröktől fogva és örökké létező, kézzel nem fogható, de érezhető valami, ami mindig és mindenhol jelen van, (gondoljunk csak a hatodik érzékre, és/vagy az ösztönökre) csak nem mindenki képes fogni az üzenetét.

Miért nem?

Ez egy nagyon jó kérdés, hiszen az évszázadok alatt annyi mindenkit és mindent követtünk, hittünk ebben is, abban is, olyan sok minden történt velünk, hogy közben elveszítettük a képességünket felismerni a jelenséget, azt, hogy a bensőnk, egy hang üzen nekünk, vezet minket, az egész univerzum egyfolytában kapcsolatban van velünk, ahogyan ő beszél hozzánk, úgy beszélünk mi is hozzá. Azt hittük, mi nem tartozunk bele, nem vagyunk rá méltók. Ez csak valami különleges képességekkel rendelkező lényekkel történhet meg…

Miért?

Mert azt mondták nekünk, és mi elhittük, mert belénk sulykolták, hogy bűnösök, gyarlók vagyunk, hogy bűntudatot érezzünk, és kizárólag jók akarjunk lenni, és persze azért, hogy nagy tömegeket tudjanak irányítani. No, de ne rohanjunk ennyire előre, még a meghatározásnál tartunk…

A természetfeletti, a spiritualitás persze nem áll annyira messze a „valódi tudományok” tételeitől, hiszen egyre több eddig megfoghatatlannak, és lehetetlennek vélt jelenség kerül bizonyításra a különböző fejlesztések során elkészült eszközök segítségével. Gondoljunk csak a kvantumfizikára, ami bebizonyította, hogy minden energia! Egészen a sejt atommagjáig, tehát még a testünk is csak puszta energia, amit folyamatosan, pillanatról pillanatra újrateremtünk a gondolataink energiájával. Ez a saját kis világunk, a mi valóságunk, amit egy tér idő tükörben szemlélhetünk, és megtapasztalhatunk benne érzéseket.

A tény, hogy a sejtek emlékeznek, ismét felveti a magasabb irányítás eshetőségét. Azt gondolom, semmit sem szabad elvetnünk azért, mert nem ismerjük, és mi még semmivel sem tudtuk bebizonyítani. A világot egy csodálatos energia gépezet működteti, egy olyan erő, ami mindenütt jelen van, mindig volt, és mindig lesz, nem lehet elpusztítani soha! Örök. Ebből az energiából táplálkozik minden élő, és élettelennek vélt dolog. Ez tart össze minket! Így vagyunk egyek!

Talán úgy is elképzelhetjük, mint egy agyat. Tételezzük fel, hogy az univerzum egy agy, amiben milliárdnál is több sejt működik együtt. Mindegyiknek megvan a maga feladata, egyik sem véletlenül van ott, ahol van, mindegyik munkájára szükség van, és mindegyik összeköttetésben áll egymással, idegszálak segítségével.

Ha úgy könnyebb, képzeljünk el egy vállalatot, ami élén áll egy vezérigazgató, és van sok – sok különféle feladatot ellátó dolgozó. Nekik is együtt kell működniük ahhoz, hogy a vállalat jól működtethető legyen. Ők is kapcsolatban vannak egymással, mondjuk mobiltelefonon. Az a vállalat pedig több másikkal is kapcsolatban áll, és azok is függenek egymástól, beletartoznak egy nagyobb rendszerbe, aztán egy még nagyobba, és még nagyobba…

Tehát valami ilyesféle, persze sokkal, de sokkal finomabb, érzékenyebb, és összetettebb összeköttetésben vagyunk mi is az egész univerzummal. Mindenkire szükség van, mindenki egy kicsiny egyed a rendszerben, és pontosan ott van, ahol lennie kell, mégis csak együtt képesek az egészet működtetni, függenek egymástól, és összetartoznak! Együtt alkotják az egész-t!

A ma élő, a spiritualitás útjára lépett emberek inkább a szellemi, lelki oldalról közelítik meg a földi lét értelmét, és tudják, érzik, hogy a létezésünk nem öncélú, hanem sokkal magasabb céljai vannak, ugyanúgy egyek vagyunk a gépezetben, mint az agysejtek, vagy a vállalati dolgozók, tesszük a dolgunkat, attól többre nincs is szükség ahhoz, hogy a rendszer, a nagy egész jól működjön. Minden mindennel kapcsolatban áll, összefügg, és függ egymástól. Ha valaki nem lenne ott, ahol lennie kell, űr támadna a helyén, mert ő betölti azt a lyukat, szerepet, feladatot, amit rábíztak. Nem véletlen tehát az sem, amikor valaki tűzön, vízen át be akar valamit bizonyítani, és ettől semmi sem tántoríthatja el, hiszen valószínűleg ez volt az ő feladata az életben. Minden feladatra megvan a megfelelő ember! Itt bennem még felmerült az is, hogy nem is egy ember áll készen erre… Lehet, hogy többen is ki vannak jelölve, ha az egyik nem tenné, vagy nem tudná megtenni, megteszi helyette más… (elképzelhető meg is teszi egy másik, párhuzamos univerzumban - minden megtörténhet)

A sorson, mármint a karmán én magam is sokat merengtem már, és azt tapasztaltam, hogy van szabad akaratunk, amit kb. 45 éves korunkig alaposan kihasználhatunk, ám akkor kapunk egy olyan jelet (pofont, helyreigazítást, ki minek éli meg), ami ráterel arra az útra, amiért leszülettünk! Ez is egy elmélet, de meglehet, csak annyiban igaz, hogy ezen a síkon! Mert végtelen út van, és végtelen lehetőség, ami a jelenben hozott döntéseinktől függ. Tehát bármerre mehetünk, mindenütt történik majd, vár ránk valami. Nem hihetjük azt, hogy csak az létezik, amit eddig már felfedeztünk, a világnak bizony vannak előlünk még rejtett dimenziói, amik erős hatással vannak ránk. Néha fogjuk a jelet, néha nem, akadhatnak zavarok a vételben… Egy valamiben azért egyetérthetünk, van egy felsőbb hatalom, egy olyan rendező elv, ami szerint működik az egész létezés, és mi így, vagy úgy beletartozunk.

 

Honnantól spirituális már valami és honnantól még nem?

 

Szerintem a határok elmosódnak, nem lehet élesen elválasztani, hogy eddig nem az, de innen már az.

Ha más szemszögből nézzük, ha túllátunk korlátainkon, megtudhatjuk, hogy minden az! A nem spiritualitás is az!

Az olyan emberek, akiket kizárólag az anyag, és a kézzel fogható dolgok érdekelnek, és elvetik a másik nézetét, hitét, nem tudják, hogy ők is így működnek. Szoktak álmodni, és hinni valamiben, még akkor is, ha nem vallják be, még önmaguk előtt sem.

Térjünk rá inkább arra, én hogyan éltem meg egyfajta változást, miután úgy éreztem, újjászülettem.

Nem tudom megfogalmazni, valójában mikor léptem a spiritualitás útjára, mert most visszatekintve talán mindig is azon jártam… Hm…

Gyermekkoromban sokszor ültem úgy, amit ma meditálásnak neveznék, és azon töprengtem, itt vagyok, vagy sem, ez valóság, vagy nem? Esetleg minden illúzió…

No, de aztán belekerültem a saját mókuskerekembe, amikor azt hittem, minden úgy van jól, úgy kell lennie, és nekem semmi közöm az egészhez.

Megpróbáltam anyagi javakat gyűjteni, mert nem volt más célom, követtem másokat, és az általuk jónak vélt célt. Amikor elértem, teljesen ledöbbentem, hogy miért nem elégít ki?

Miért?

Ekkor döbbentem rá arra is, hogy minden fejben dől el. Az egész bennem, belül játszódott le! Ráeszméltem, hogy mindent én magam vonzottam be saját magamnak, mégpedig a makacs hozzáállásommal, és a kitűzött értelmetlen cél kergetésével. Az út közben sok olyan dolog felőrlődött, ami pedig sokat jelent az emberi létezésben. Gondolok itt a szeretetre, az egymásra figyelésre, és a kapcsolatokra. Volt mellettem egy olyan mester, akinek a segítségével minden eget rengető érzést a végletekig át tudtam élni, a könyörülettől, a hálán át a gyűlöletig, bosszúvágyig. Minden szerepet eljátszhattam!

Utólag már csodálatos, de amíg benne topogtam, sokszor szenvedésnek, iszonyatos fájdalomnak éltem meg. Talán senki sem hinné el, mennyi, mennyi minden volt… Sajnáltam és sirattam magam! De közben teljesen biztos lettem abban, minden fejben dől el, bennem, legbelül, legmélyen. Képes lettem meghallani a hangot, mely vezet, és segít minden lépésemben. Előtte sokszor néztem szembe önmagammal, és kerestem, ki van odabenn. Bizony, nem találtam senkit, és akkor még nem felelt senki. A gondolataim fájdalmas múltat, és sötét jövőt vázoltak. A hétköznapok mókuskerekéből nem tudtam kilépni, - feladtam! Megkaptam a lehetőséget a távozásra. Amit akkor láttam a szememben, többé nem szeretném! Sötétet, mérget, haragot, fájdalmat, halált… Nem tudtam, hogy ilyen egyszerű eltenni magam láb alól…

Még nem akartam menni, még élni akartam…

Fura, de nem a testemet sajnáltam, hanem azt, aki benne él, őt akartam megmenteni, hogy maradjon, mert úgy éreztem, még élnie kell!

Amikor felfedeztem a lépcsőt, ami elém tárult, és elindultam felfelé, nap, mint nap sorra kaptam a jeleket! Ekkor már meg tudtam különböztetni az ész és a szív hangját. Képes lettem elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok! Tudtam, hogy nemcsak az a húskupac vagyok, akit a tükörben látok. És amikor felértem a lépcsőn a fényre, akkor a szemem is megváltozott! Ragyogott, mosolygott, megelégedett. Ezt a változást a környezetem is észrevette. Úgy éreztem, egy másik ember lettem, újjászülettem!

És valóban úgy volt! Nem külsőleg - kizárólag belsőleg!

Változott a szemszögem, és a hozzáállásom! Megszerettem a poklot, és enyém lett a mennyország. Ekkor megtapasztaltam azt is, hogy ez a két dolog bennem van, mélyen, legbelül, és attól függ, hogy, milyen szemmel nézem, hogyan állok hozzá!

Igen, sokakat egy nagy traumaként megélt pofon vezet erre az útra, de a spiritualitás nem visszalépés, mint azt a „normális” emberek gondolják ilyenkor, hanem előrelépés a szellemi megértés, fejlődés útján. Maga a csoda! Mi magunk is csoda vagyunk!

 

Miért van szüksége a ma emberének a spiritualitásra?

 

Rengeteg írásomban említettem már a természeti népeket, akik az élet bölcsőjében lebegnek az ősboldogságban.

Hogyan tudnak olyan felhőtlenül élni, amikor csak egyfajta ételt esznek, és nincs semmijük? – kérdezné a ma embere, miközben irigyelné tőlük a boldogságot.

Mert nem érzik magukat elkülönülten a világtól, ösztönösen tudják, hogy beletartoznak a csodába. Gondoljunk csak arra, hogy mondjuk egy nyolcvanéves két bottal tántorgó kopasz bácsi merné e azt mondani önmagáról, hogy ugyanolyan csodálatos, mint egy virágról virágra szálló színes pillangó? (És ugyanez nőben, akinek még nyolcvanévesnek sem kell lennie ehhez) – és mi mernénk róla azt mondani? Pedig így van! A nyolcvanéves két bottal tántorgó kopasz bácsi, és néni csodálatos! Fantasztikus, maga a csoda! Ilyen az élet…

Kezdjük azzal, hogy az ember ősidők óta tudásra szomjazik. Amikor elhagyta az élet bölcsőjét, a tudni akarás vezérelte. Bár ott még működött a telepátia, a megérzések, az ösztönökre hallgatás, de az ember ettől többet akart! Jobb akart lenni, csúcs akart lenni!

Megkapta! De milyen áron?

A titok, a létezés nagy titka azon kevesek kezében volt, akik irányították a világot. Ők tartották sakkban az embereket, nehogy megtudják magukról, hogy semmivel sem különbek tőlük a királyok, és az uralkodók. Az irányításhoz szükségük volt valamilyen ceremóniára, varázslatra, amivel markukban tarthatták a népet, és munkára kényszeríthették őket. A tudósok (kezdetben mágusok, varázslók) ehhez felhasználták a természeti jelenségeket, például a napfogyatkozást, hogy azzal fenyegessék meg a tömegeket. Amikor már ez sem volt elég, az ősi vallásokat használták fel a saját céljaik elérésére, és úgy variálták a téziseket, ahogy a hatalomnak szüksége volt rá.

A ma emberének ez már nem elég, kezdenek felébredni, érzik, hogy több van bennük, mint azt valaha mondták nekik. Talán mindennek így kellett lennie, hogy az ember megtapasztalja, milyen az, ha kizárólag az anyagnak hisz, az anyagért él, ám ma ismét előtérbe került a szellem, a lélek.

Egyre több a tanító, egyre több ezoterikus könyv jelenik meg a piacon, és falják az emberek, mert keresnek, kutatnak, valami mást, valami jobbat, valami újat…

Eljött egy új generáció, akiket már nem lehet etetni, mert rengeteg ősi tudással érkeztek, ők mindent felülbírálnak! Ha nem segítünk, nem mutatunk újat, szebb jövőt, értelmeset, lelkieket, szeretetet, akkor veszélybe sodorjuk őket. Már más hit kell, mint régen, szeretnénk visszajutni ahhoz az ősi boldogsághoz, amit a természeti népek még alapból tudtak! Már nem elég a beszéd, az érzés kell, de konkrétan, kézzel foghatóan! Sokan ezért menekülnek a kábítószer csalóka álomvilágába, mert nem látják értelmét ilyen elidegenedett világban élni. Csak a bűnt, a koszt, a mocsarat, a szenvedést látják, a kilátástalanságot, az elsekélyesedett kapcsolatokat, az érzelmek és a szeretet hiányát. Nem érzik, hogy figyelne rájuk valaki, hogy törődnénk egymással. Ahol nem a szív a fontos, hanem az ész, az anyagiak, a versengés. Ekkor bizony jól jön, ha sikerül visszatalálni önmagunkhoz.

A ma emberét kergeti a vágy, hogy az anyagon túli világot megtapasztalhassa itt és most!

Forog a Föld, és más idők jönnek! Változunk, és velünk együtt változik a világ! Felelősek vagyunk a jövőért, mert az a jelenbeli tetteinktől függ. Lehet, hogy az eddigiek miatt egyszer minden összeomlik, ez törvényszerű, és szükségszerű is, de jön az új, a szép világ, ahol újra érezhetjük, mi a fontos! Nem az anyagiak, és az, hogy elkülönüljünk, hanem a lélek, a szeretet, az összetartozás, az egység érzése. Ha tudjuk, hogy a másik élő is mi vagyunk, a mi egyik kiterjesztésünk, akkor nem teszünk vele olyat, hogy becsapjuk, átverjük, bántalmazzuk, elvesszük, ami az övé. Mindig volt, és mindig lesz! Csak a régi romjain épülhet fel az új világ, de minden síron nő virág…

 

 

Az elvárások

 

Érdekes téma az elvárás, amit most kétféle szempontból szeretnék megvizsgálni.

Az egyik az érzelmek, a gondolataink szintje, bár nagyon nehéz elkülöníteni az anyagi elvárásoktól, hiszen minden fejben dől el, szorosan összefügg a kettő.

Ismerjük azt az ősi, belénk kódolt kíváncsiságot, amivel minden ember szeretné tudni, megismerni a saját jövőjét.

Most tekintsünk el attól, hogy jobb, ha nem tudjuk, hiszen ki tudja, kiből milyen reakciókat váltana ki, ha előre tudná például a halála időpontját. Ha belegondolunk, minden ember végül rájön, jobb nem ismerni a jövőt, úgy bármi lehetséges, és az utolsó pillanatig megmaradhat a remény.

Az már megint egy másik kérdés, hogy mielőtt leszülettünk, pontosan tudtuk, hogy mit vállalunk el, meddig élhetünk, boldogan belementünk a játékba, és amikor hazamegyünk, ismét mindent tudni fogunk. Szerencsére a feledés fátyla jól működik.

A jövő képlékeny, mert függ a jelenbeli tetteinktől, sőt azok egyenes következménye. A választás lehetősége pedig végtelen, tehát a jövőben bármi megtörténhet…

Itt újfent felmerül egy kérdés: sokan vannak, akik elmennek egy jóshoz, aki megjövendöli, mi fog történni velük.

Akkor most azért következik be, mert tényleg úgy lett volna, vagy az elvárásainkkal mi magunk teremtjük meg?

Az idő, mint olyan úgymond egyszerre van itt, és most, csak az ember képes érzékelni a haladását, ami jelen ismereteink szerint lineáris, és egyfelé tart, tehát előre… Vannak, akik képesek ezt az érzékelést másképpen megélni, mint a nagy átlag, látják a múltat, és a jelent is. Őket nevezték régebben jósoknak, látnokoknak. Némely jós maga is megmondja, hogy a jövő változhat, minden rajtunk múlik, tehát tehetünk érte, de bizony sokan vannak, akik ekkor pánikba esnek, nem hisznek benne, és ha olyasmit tudtak meg, amitől félnek, akkor rettegnek tőle, amivel pont az ellenkező hatást váltják ki, mint amit akartak volna, azaz bevonzzák a folyamatos figyelemben tartással.

Amitől félünk, azt behúzzuk… ez van – pedig nem szeretnénk, mégis bekövetkezik. Az agy a nemet nem ismeri, a félelmeinket is valós tényként kezeli. Ha a kép világosan kirajzolódik előttünk, kész a kívánság, amit az univerzum megteremt számunkra, bármi legyen az! Vigyázzunk, mire gondolunk, mert azt várjuk el!

Az elvárás tehát bármelyik szemszögből nézzük, valószínűleg egyidős az emberrel, legalábbis, amióta „az eszünket tudjuk” kísér minket…

Amint e fizikai világba érkezünk, megkezdődik a folyamata, akár feltételes reflexnek is nevezhetnénk.

Ha például: csecsemőként felháborodottan ordítunk, azt azért tesszük, mert elvárjuk, hogy dajkáljanak, etessenek, itassanak, ringassanak, szeressenek. Nyílván először még csak puszta elégedetlenségből, de amikor többször is megkaptuk érte a „jutalmunkat”, akkor már reflexxé válik. Főleg miután megtapasztaltuk eme cselekedeteink jóleső következményét. No, és a drága szüleink mit várnak el tőlünk cserébe? - Egy mosolyt, elégedettséget, szeretetet, csendet, nyugalmat.

Nézzük a többi területet:

Szinte az egész életünk az elvárások sorozatáról szól! Ha levegőt veszünk, - bár az önkéntelen - cserébe elvárjuk, hogy ne fulladjunk meg, stb…

A mindennapjaink során is folyton várunk valamire, elvárunk valamit valamiért. Például, amikor egy gyereknek ajándékkal kedveskedünk, és ő nem örül neki, kicsit felforr az agyvizünk, hisz puszta jó szándékkal, szeretettel adtuk, a kínkeservesen megkeresett pénzből, csakis neki vásároltuk, utánajártunk, a kedvét lestük - és mit kaptunk érte?

- Tessék nem örül neki? Akkor majd máskor nem kap semmit!

- Hát hová fajul ez a világ?

- Ezek a mai fiatalok! Semmi sem felel meg nekik! – szórjuk az ítélteteket, amik az elégedetlenségünkből táplálkoznak.

Ha nem mondjuk ki a bánatunkat, ha megpróbálunk jó képet vágni a dologhoz, belül akkor is csalódottak lehetünk, mert nem úgy történt, ahogy elvártuk. Az ajándék bizony rémesen becsapós dolog tud lenni, megírtam több novellában a gondolataimat, tapasztalataimat róla.

Emellett persze minden egyes percben elvárunk valamit valakitől, valamitől, valamiért, valakiért, valahonnan…

Hányszor halljuk életünk során az alábbi sirámokat?

„Én bezzeg mennyit segítettem neki, no, és mit kaptam cserébe? – Semmit!”

„Ez a hálátlan, mit gondol magáról? Felneveltem, lemondtam érte mindenről, és mivel hálálja meg?”

„Mindenem nekiadtam, a szerelmem, a fiatalságom az egész életem, és mit kaptam érte? - Megcsalt, és elhagyott egy fiatalabbért! Hát ezt érdemeltem?”

„Hát ezt érdemeltem?”

Ismerős, ugye?

Hasonlít az ajándékhoz… valamit valamiért!

Szerelmet szerelemért, szeretetet szeretetért, segítséget segítségért, ajándékot ajándékért. Folyton lamentálunk, ki adott többet, ki kevesebbet, ki járt rosszabbul, vagy jobban, és hogyan lehetne azt elérni, hogy mindig mi járjunk jobban, vagy ha nem is jobban, de legalább egálban legyen minden, a kiegyenlítődés elve szerint…

Talán sohasem megy semmi önzetlenül?

Az önzetlenséggel is van valami baj? – kapjuk fel a fejünket.

Baj éppen nincsen, de nézzünk magunkba!

Ha valamit önzetlenül adunk, azért, ha nem is nyíltan, de titokban, vagy még titkosabban csak amúgy résnyire nyitott tudat alatt elvárunk valamit!

Mit?

Például egy puszit, egy mosolyt, kedvességet, elnézést, vagy csupán csak a puszta örömöt, esetleg a másik örömét! A megajándékozott pedig kénytelen örülni, alakoskodni, ha éppen nem az ínyére való a kapott akármi. Tehát úgymond hazudni kényszerül, ha nem őszinte az öröme, hogy a másik felet ne bántsa meg vele. (és már emiatt is kialakulhat egyfajta bűntudat…- de az egy másik téma)

 

Valójában így van ez rendjén, hisz megtapasztaltuk, bármit teszünk, annak valamilyen következménye biztosan lesz. (ld. a pillangóhatás)

Tetteinkre az univerzum válaszol! – Mindig válaszol!

Ezt az ember nagyon jól megtanulta, és továbbadta a következő nemzedéknek, hiszen megélte, érezte a saját bőrén, s mint ősi tudást tovább örökítette. Ez a megfigyelés gyűrűzött le egészen az anyagi szintre, és végül eltárgyiasult, amikor kézzel fogható valamit adunk a szintén kézzelfogható kapnivalóért cserébe. Valahol elkorcsosult az ebből kiinduló érzés, mint elvárás. Így összetévesztjük a szeretet, az adok-kapokkal, vagy megpróbáljuk ilyen mércével mérlegelni, miközben megfeledkezünk a valódi természetéről.

Elvárjuk, hogy bármilyen akciónkra megérkezzen a megfelelő reakció. – Meg is érkezik, ha nem is éppen anyagi szinten, vagy úgy, ahogyan akarjuk…

Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten!

Ha jól bánunk mással, azt kapjuk vissza, ha bántunk valakit, az jön vissza hozzánk, általában megsokszorozva, mivel a tetteink a dominóelv szerint továbbgyűrűznek. Akit szeretünk, azt továbbadja, akit megsértünk, az a sértést továbbítja, ami végül felduzzadva rajtunk csapódik le.  Ezért (is) érdemes úgy bánnunk embertársainkkal, mint egy féltett, szeretett önmagunkkal.

Tehát olyat adjunk, azt sugározzuk magunkból, amit szívesen fogadnánk, vissza szeretnénk kapni – megsokszorozva, és olyat adjunk, amit elvárunk, visszavárunk…

 

Kivel teszünk „jót”, ha „jót” adunk?

 

Weblap készítés ingyen

Asztali nézet