Amit kimondasz !

Egy este, naplemente idején, háza küszöbén elmélkedett a földműves és élvezte a hűvös estét. Közelében volt egy út, amely a faluba vezetett. Jött valaki, és amikor meglátta a gazdát, elgondolkozott:
„Ez egy lusta férfi lehet, nem dolgozik, és az egész napot a küszöbén ülve tölti el...”
Később egy másik utas jött arra. Ő pedig ezt gondolta:
„Ez a férfi egy szoknyavadász. Csak azért ül itt, hogy a lányokat nézze és megjegyzést tegyen rájuk...”
A harmadik idegen, aki a helység felé igyekezett, így gondolkozott: 
„Ez a férfi biztosan egy szorgalmas ember. Napközben sokat dolgozott és egész este élvezi a megérdemelt pihenést...” 

Túl sokat mi sem tudhatunk a földművesről, aki az ajtó előtt ült. Annál többet a három férfiról: az első egy lusta ember volt, a másodikban tisztátalan indulatok voltak, a harmadik pedig egy dolgos ember volt. 
Amit kimondasz, az rólad beszél, különösen, ha másról teszed!

 

 

Egy idős cseroki indián az életről mesélt az unokájának...


"Küzdelem zajlik a bensőmben," mondta a fiúnak.

"Rettentő harc ez, két farkas vívja egymással.

Az egyik gonosz -- ő a harag, irigység, bánat, mohóság,

arrogancia, önsajnálat, bűntudat, sértődöttség, kisebbrendűség, hazugságok, önteltség, felsőbbrendűség és ego.

A másik jó -- ő az öröm, béke, szeretet, remény, derűs nyugalom, alázat, kedvesség, jóakarat, empátia, nagylelkűség, igazság, együttérzés és hit.

Ugyanez a harc benned is zajlik -- és mindenki másban is.

Az unoka elgondolkozott egy percre majd megkérdezte a nagyapját,

"Melyik farkas fog győzni?

"Amelyiket táplálod." - válaszolta az idős indián.

 

 

 

-A SZÍV!

-Holnap reggel, kezdte a sebész, Ki fogom nyitni a szívedet.
- Ott fogod találni Jézust - vágott közbe a fiú. A sebész bosszankodva felnézett - Fel fogom vágni a szívedet,
- folytatta, hogy lássam, mennyi károsodás történt.
-De amikor felnyitod a szívemet, Jézust fogod ott találni...mondta a fiú. A sebész a szülőkre tekintett, akik csendben ültek.
-Miután látom, hogy mennyi károsodás történt, vissza fogom varrni a szívedet és a mellkasodat, és eltervezem, mi a következő lépés.
- De ott fogod találni Jézust a szívemben. A Biblia azt mondja, hogy Ő ott él. Minden zsoltár azt zengi, hogy Ő ott él. Ott fogod találni Őt az én szívemben. A sebésznek elege volt:
- Majd megmondom neked, mit fogok találni a szívedben! Sérült izmokat, gyenge vérellátást, és elvékonyodott érfalakat fogok találni. Ezután el fogom tervezni, hogy tudlak meggyógyítani.
-Jézust is ott fogod találni, Ő ott él - mondta a fiú.
A sebész elment. Leült az irodájában, és magnószalagra vette a műtéttel kapcsolatos megjegyzéseit, gondolatait, sérült főütőér, sérült tüdőbe vezető erek, elterjedt izomsorvadás, (visszafejlődés)
Nincs remény a szívátültetésre, nincs remény a gyógyításra, kezelésre. Terápia: fájdalomcsillapítók, és ágyban feküdni. Prognózis: itt kis szünetet tartott, egy éven belüli halál.
Megállította a magnót, de még volt mit mondania.
-Miért?? kérdezte hangosan. Miért tetted ezt??? Te juttattad őt ide! Te okoztad neki ezt a gyötrelmet és Te kárhoztattad őt korai halálra!!
Miért ?
Az Úr így válaszolt:
-A fiú az Én bárányom, nem terveztem, hogy sokáig a TE nyájadhoz tartozzon, mert ő az én nyájamnak tagja, és az lesz örökké. Itt a én nyájamban nem lesz fájdalom, olyan jólétben lesz része, amit te el sem tudsz képzelni. Szülei egy napon, találkozni fognak vele és ők is megismerik a békességet és az én nyájam gyarapodni fog.
A sebész, forró könnyeket hullajtott, de ingerültsége meg ennél is hevesebb volt.
Te teremtetted ezt a fiút, Te teremtetted ezt a szívet !!! Meg fog halni hónapokon belül. Miért ???
Az Úr válaszolt:
-A fiú az Én bárányom, vissza fog térni az én nyájamhoz, amint elvégezte küldetését. Én nem azért küldtem az én bárányomat a nyájadba, hogy elveszítsem, hanem azért, hogy egy másik elveszett bárányt megmentsen.
Az orvos megértette, őróla van szó, már potyogtak a könnyei.
A sebész odaült a fiú ágya szélére, a szülők vele szemben ültek. Akkor felébredt és suttogva kérdezte:
-Kinyitottad a szívemet???
- Igen, mondta a sebész.
-Mit találtál ? -kérdezte a fiú.
-Megtaláltam Jézust- felelte az orvos

 

 

 

Jótanácsok gyermekemnek...

Minden nap téged hív, hogy megtöltsd szívedet annyi mosollyal, amennyi csak belefér.
Minden nap elhozza az új kezdet csodáját. Számos előttünk álló pillanatot szokványos napnak látunk csupán, de mindannyiunknak megadatott a lehetőség, hogy különlegessé tegyük őket.
Semmi sem gyógyít úgy, mint a mosoly és a nevetés. Ha könnyedebb lélekkel éljük a világot, azt mutatja: szívünk a helyén.
Mindig adódik esély, hogy változtass a sorsodon. Sajnos, kristálygömb nem létezik, hogy megtudd előre, mi jön feléd és mikor. Van, ki erre, van, ki arra esküszik; te egyik módszert se vesd be, csak hallgass a szívedre!
A jót tartsd számon, és törődj az álmaiddal, tanulj a tapasztalatokból, hasznosan teljen a napod.
Ne hiányolj senkit a múltadból! Okkal nincs benne a jövődben!
Ragaszkodj álmaidhoz, mutasd meg a világnak, milyen csodálatos vagy. A körülményekkel teremts esélyt, dolgozz keményen, küzdd le a problémákat egyesével. Támaszkodj belső tartalékaidra, engedd szabadon az erőt, amit elnyomtál azelőtt; és kapcsolódj azokhoz, akiknek szeretete jót hoz az életedbe.
Eredeti, egyedi remekmű vagy. Adj hálát mindezért, ne hagyd, hogy páratlanságod félénkké tegyen. Ne légy valaki más, csodáld önmagad. Az égen minden csillag fontos.
Az életben az egyik legszebb érzés a barátság, és talán az egyik legszebb, amivé válhatsz: barát..Ha bölcs vagy, megadod a holnapnak, és megadod magadnak, hogy a legjobb barát legyél.
Csak azt kell látni, hogy mit adnak neked a barátaid, s hogy nélkülük inog a föld alattad.
Akarod tudni gazdaggá mi tesz?
Akkor mindig tartsd a fejedben ezt: az idő felbecsülhetetlen, a barátságnak ára nincs,
az egészség vagyon, a szeretet a kincs.
Egyszer majd visszanézve észrevesszük, hogy mi volt fontos nekünk, és rájövünk, hogy az nem is pénzbe került.
Használj ki minden napot, minden pillanatot, hogy élvezhesd az életet!

 

 

 

A kerítés

 

Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel, vagy valami rosszat mond valakirol. Az elso nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következo hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerubb volt uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe.

Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, húzzon ki egy szöget minden egyes nap, mikor nem vesztette el a türelmét, és nem veszekedett senkivel sem, vagy meg tudta állni, hogy rosszat mondjon valakirol. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésbol. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki: "Fiam, szépen viselkedtél, büszke vagyok rád, hogy így megváltoztál.

Állj meg egy pillanatra, nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben. Ez a kerítés soha többé nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel valakivel, vagy rosszat mondasz valakirol , megsebzed ot. Egy ugyanolyan sebet hagysz az o lelkében, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, a seb örökre ott marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb talán örökre ott marad. A szóbeli, sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat, mint a testi.

Nagyon nehéz meg nem történtté tenni meggondolatlanságból elkövetett dolgainkat. A kiengesztelődés és a megbocsátás titka lehet az, ami segíthet a lyukak eltüntetésében.

 

 

 

A két koldus

Két koldus lakott az egyik falu mellett.Az egyikük vak volt,a másiknak nem volt lába.
Egy napon kigyulladt a falu melletti erdö,amelyben éltek.
A koldusok természetesen vetélytársak voltak szüntelen haragban álltak egymással .Ellenségek voltak nem barátok.
Amikor az erdö kigyulladt,a két koldus elgondolkozott egy pillanatra.Ellenségek voltak,még csak nem is beszéltek egymással,de ez most vészhelyzet volt.
A vak ember azt mondta a másiknak,akinek nem volt lába.
-Egyetlen módon menekülhetünk meg,ha felülsz a vállamra,te használod az én lábamat,én pedig a te szemedet.
ez az egyetlen útja a menekülésnek.

MEGMENEKÜLTEK!!!

 

Lássátok a tavaszt!

Vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap táblával, a következő szöveggel!!!

VAK VAGYOK,KÉREM SEGÍTSENEK!!!!

Arra ment egy újságíró és látta a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát és a másik oldalára írt egy mondatot.
Délután visszatért a vak emberhez és látta a kalapban sok pénz van. A vak felismerte lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit.
Az újságíró így válaszolt:
- Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam.
Mosollyal az arcán távozott. A Vak soha nam tudta meg, hogy a táblán ez állt:

TAVASZ VAN,ÉS ÉN NEM LÁTHATOM!!!!

 

 

Paulo Coelho:

A dolgok, amelyeket megtanultam az élettől
-Hogy nem számít, mennyire jó valaki, mindenképpen fájdalmat okoz neked olykor. És ezért meg kell bocsátanod neki.
- Hogy évek kellenek a bizalom kiépítéséhez, de elég néhány másodperc a lerombolásához.
- Hogy nem kell megváltoztatnunk barátainkat, ha megértjük, hogy a barátok változnak.
- Hogy a körülmények és a környezet hatnak ránk, de magunkért csakis mi vagyunk felelősek.
- Hogy vagy Te tartod ellenőrzés alatt a tetteidet, vagy azok fognak Téged.
- Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel.
- Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel.
- Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki.
- Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni.
- Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével.
- Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné.
- Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak.
- Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.
- Amikor a boldogság kapuja bezáródik, egy másik kinyílik, de sokszor olyan hosszan nézzük a zárt kaput, hogy nem vesszük észre a számunkra kinyitott kaput.
- A legjobb fajta barát az, akivel sétálgathatsz vagy beülhetsz egy kapualjba, anélkül, hogy egy szót is váltanátok, és amikor elváltok, úgy érzed, hogy ez volt életed legjobb beszélgetése.
- Igaz, hogy nem tudjuk igazán, mink van, amíg el nem veszítjük, de az is igaz, hogy nem tudjuk, mi az, ami hiányzik, amíg nem birtokoljuk.
- Álmodj, amit csak akarsz; menj, ahova szeretnél; légy az, aki szeretnél,...
- Kaphatsz elég boldogságot, hogy kedvessé tegyen, elég nehézséget, hogy erőssé tegyen, elég fájdalmat, hogy emberivé tegyen, elég reményt, hogy boldog lehess.
- A szerelem egy mosollyal kezdődik, egy csókkal nő, és egy teával végződik.
- A legjobb jövő az elfelejtett múlton alapszik. Nem élhetsz jól, ha előbb nem felejted el a múlt csődjeit és fájdalmait.

KIVETÍTÉS

- Miért boldog itt mindenki rajtam kívül?
- Mert megtanulták, hogy mindenütt felfedezzék a jóságot és a szépséget.
- De miért nem látok én mindenütt jóságot és szépséget?
- Mert amit nem látsz magadban, azt rajtad kívül sem láthatod.

 

 

 

Bruno Ferrero: A két jégtöm

Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetősen hűvös volt. Néhány "jónapot", egy-két "jóestét". Semmi több. "Jégtörésről" szó sem volt. Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről. Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.
Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:
- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörűen süt a nap odakint!
A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták , hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.
Meglepő módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap?
- Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.
- Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején... Szeretném látni a napot! - mondta a másik.
A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.
Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegőt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregből és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükröződött.
A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.
Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne.
És ebben a boldogságban ott tükrözôdött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.

Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?

 

 

Vajon létezik-e Isten?

Megkértem Istent, hogy vegye el a büszkeségemet, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a büszkeséget nem Ő veszi el, hanem nekem kell feladnom azt.
Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke: nem kapni, megszerezni kell.
Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, csak áldását adhatja - a boldogság rajtam múlik.
Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól, de Ő azt mondta: nem. A szenvedés eltávolít a világ dolgaitól és közelebb visz hozzá.
Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom, de hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.
Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni, úgy, ahogyan Ő szeret engem. Erre azt felelte: látom, már kezded érteni!
Kértem erőt... és Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.
Kértem bölcsességet...és Isten adott problémákat, hogy megoldjam azokat.
Kértem bátorságot? és Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem azokat.
Kértem, adjon szeretetet... és Isten adott gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk.
Kértem kegyelmet... és Isten adott lehetőségeket.
Semmit sem kaptam, amit akartam és mégis megkaptam mindent, amire szükségem volt.

 

 

Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak. Hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él. Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát: - Nos, mit gondolsz erről az útról? - Nagyon jó volt, apa! - Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek? - Igen. - És mit láttál meg mindebből? - Azt, apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, szeretik egymást, és hogy boldog családként élnek. Te és anyu viszont egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket. Ha otthon vagytok, akkor mindkettőtök fáradt és ideges. Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette: - Köszönöm apa, hogy megmutattad, milyen gazdagok is lehetnénk.

 

 

Beteljesülés eredménye, lelki érzés. 

Van egy másik ellentét is. Idézd fel azt az érzést, amit akkor érzel, ha sikeresen megoldasz valamit, ha elérsz valamit, ha feljutsz a “csúcsra”, ha megnyersz egy játékot, fogadást vagy vitát. Állítsd szembe azzal az érzéssel, ami akkor ér, ha igazán örömmel végzed a munkád, ha teljesen elmerülsz abban, amit éppen csinálsz. S vedd észre ismét a földi és lelki érzés közti minőségi különbséget! 

Más. Emlékezz vissza, milyen érzés volt az, amikor hatalmad volt, amikor te voltál a főnök, felnéztek rád, amikor az emberek tőled kaptak utasítást, vagy amikor népszerű voltál. Most állítsd szembe ezt a földi érzést a meghittség érzésével, az együttlét érzésével Anthony de Mello: Nyereség és veszteség

Idézd fel magadban azt az érzést, amit akkor érzel, ha valaki megdicsér, ha elismernek, elfogadnak, megtapsolnak. 
Aztán állítsd szembe azzal az érzéssel, ami akkor keletkezik benned, ha a napkeltét vagy a naplementét nézed, vagy csak a természetet úgy általában; ha olyan könyvet olvasol, vagy olyan filmet nézel, amit teljesen élvezel. 

Ragadd meg ennek az érzésnek az ízét, és hasonlítsd össze az elsővel, azzal, ami akkor keletkezett benned, amikor megdicsértek. Lásd meg, hogy az első érzés öndicsőítésből, önreklámozásból született! Földi érzés ez. A második viszont egyfajta – azokkal a percekkel, amikor mindenestül jól érezted magad egy barátod vagy egy csoport társaságában, ahol vidámság és nevetés volt. 

Miután elvégezted ezeket az összehasonlításokat, próbáld meg megérteni a földi érzések lényegét, ami nem más mint önreklámozás és öndicsőítés. Ezek az érzések nem természetesek, a társadalom és kultúra hozta létre őket, hogy termelővé és ellenőrizhetővé válj. 
Ezek az érzések nem termik meg azt a táplálékot és boldogságot, melyeket akkor érez az ember, amikor a természetben gyönyörködik, vagy barátai társaságának, illetve a munkájának örül. Ezeket az érzéseket azért kreálták, hogy izgalmat, feszültséget, végül is ürességet keltsenek. 

Figyeld meg ezután magadat a nap, illetve a hét folyamán, és vizsgáld meg, hogy cselekedeteid közül hány volt, ami nem volt átitatva az ilyen izgalmak iránti vággyal, melyek csak ürességet teremnek: a figyelem, elismertség, hírnév, népszerűség, siker és hatalom iránti vággyal! 
Nézz a körülötted lévő emberekre is! Van-e egy is köztük, akit nem fertőzött még meg az ilyen földi érzések iránti vágyódás? Egy is, akit még nem irányítanak ezek az érzések, aki nem éhezi őket, aki még nem tölti ébrenlétének minden percét tudatosan vagy tudattalanul ezeknek a keresésével? 
Ha rájössz erre, megérted azt is, hogyan próbálják az emberek megnyerni a világot, s hogyan veszítik el közben a lelküket. Mert így az életük üres és lelketlen lesz. ”

 

 

  

Belső érzék

Egy kisfiú megállás nélkül vakarta a fejét. Egy nap ránézett az apja, és megkérdezte:
- Fiam, miért vakarod folyton a fejedet? 
- Hát – felelte a fiú –, azt hiszem, azért, mert én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy viszket. 

Ez a belső érzék! Csak te tudsz róla. Senki más nem tudhatja. Kívülről nem látható. Ha fáj a fejed, csak te tudsz róla, nem tudod bebizonyítani. Ha boldog vagy, csak te tudsz róla, nem tudod bebizonyítani. Nem teheted ki az asztalra, hogy bárki megvizsgálhassa, szétszedhesse, kielemezhesse. 

A belső érzék valójában annyira belső, hogy még a létezését sem tudod bizonyítani. Ezért tagadja szüntelenül a tudomány, de a tagadás nem emberi. Még a tudósok is tisztában vannak vele, hogy amikor szeretetet éreznek, az egy belső érzés. Valami van ott! Nem egy dolog, nem egy tárgy, nem lehet kitenni mások elé – mégis ott van. 
A belső érzéknek megvan a saját érvényessége. Tudományos neveltetésük miatt azonban az emberek elveszítették a bizalmat belső érzékükben. Másoktól függnek. Méghozzá olyan erősen, hogy ha valaki azt mondja: „Nagyon boldognak tűnsz”, azonnal boldognak érzed magad. Ha húszan úgy döntenek, hogy boldogtalanná tesznek, elérik, hogy boldogtalan legyél. Mindössze egész nap azt kell ismételgetniük: „Olyan boldogtalannak, olyan szomorúnak látszol. Mi a baj? Meghalt valaki, vagy mi?” Te pedig gyanakodni kezdesz: oly sokan mondják, hogy boldogtalan vagy, hogy talán tényleg annak kell lenned.
Mások véleményétől függsz. Olyan erősen függsz mások véleményétől, hogy elveszítenél minden kapcsolatot a belső érzékeddel. Ezt a belső érzéket újra fel kell fedezned, mert mindaz, ami csodálatos, ami jó, ami isteni, az a belső érzéken keresztül érezhető. 
Ne engedd, hogy befolyásoljon az emberek véleménye. Inkább kezdj el befelé figyelni... engedd, hogy a belső érzéked szóljon hozzád. Bízz benne. Ha bízol benne, növekedésnek indul. Ha bízol benne, azzal táplálod, azáltal megerősödik. 

 

 

Vivekánanda elment Rámakrisnához, és azt mondta: 
- Nincs Isten! Be tudom bizonyítani, hogy nincs Isten! 
Nagyon logikus észjárású, szkeptikus férfi volt, kitűnő képzést kapott a nyugati filozófiákból. Rámakrisna tanulatlan, írástudatlan ember volt. 
Rámakrisna így felelt: 
- Jól van, bizonyítsd be! 
Vivekánanda sokat beszélt, előhozta az összes bizonyítékot, amellyel rendelkezett. Rámakrisna meghallgatta, majd azt mondta: 
- Márpedig a belső érzékem azt mondja, hogy Isten létezik, és ez a legfelsőbb tekintély. Minden, amit mondasz, csak érvelés. Mit mond a belső érzéked? 
Vivekánandának ez eszébe sem jutott. Megvonta a vállát. Könyveket olvasott, érveket gyűjtött, bizonyítékokat mellette és ellene, és e bizonyítékok alapján próbálta eldönteni, vajon létezik-e Isten vagy sem. De befelé nem tekintett. Nem kérdezte meg a belső érzékét. Ostobaság, de a szkeptikus elme ostoba, a logikus elme ostoba. 
Rámakrisna azt mondta: 
- Az érveid nagyszerűek, nagyon élveztem őket. De mit tehetnék? Én tudom! A belső érzékem azt mondja, Isten létezik. Ahogy a belső érzékem megmondja, ha boldog vagyok, ha beteg vagyok, ha szomorú vagyok, ha fáj a gyomrom, ha ma nem érzem jól magamat, úgy a belső érzékem azt is megmondja, hogy Isten létezik. Nincs mit vitatkozni róla. 
És Rámakrisna azt is mondta: 
- Nem tudom bebizonyítani, de ha akarod, megmutathatom. 
Korábban senki sem mondta Vivekánandának, hogy Istent meg lehet mutatni. De mielőtt egyetlen szót szólhatott volna, Rámakrisna felugrott – igen heves ember volt –, felugrott, és rátette a lábát Vivekánanda mellkasára! És akkor történt valami, megindult valamiféle energia, és Vivekánanda három órára transzba esett. Amikor kinyitotta a szemét, immár egészen más ember volt. 
Rámakrisna megkérdezte tőle: 
- Na, most mit mondasz? Van Isten, vagy nincs? Most mit mond a belső érzéked? 
Vivekánanda olyan nyugalmat, olyan csendességet érzett magában, amilyet azelőtt még soha. Olyan öröm volt a bensőjében, olyan kellemes érzés, olyan túlcsorduló boldogság... 
Meg kellett hajolnia, megérintette Rámakrisna lábát, és így felelt: 
- Igen, van Isten. 
Isten nem egy személy, hanem a jólét, az otthonosság legteljesebb érzése, annak legteljesebb érzése, hogy: „Ehhez a világhoz tartozom, és ez a világ hozzám tartozik. Itt nem vagyok idegen, nem vagyok kívülálló.” A legvégső, létfontosságú érzése annak, hogy: „Nincs választóvonal köztem és a teljesség között.” Ez a tapasztalat Isten. Ez a tapasztalat azonban csak akkor lehetséges, ha engeded működni a belső érzékedet. 

Engedd működni! Adj számára annyi lehetőséget, amennyit csak tudsz. Ne tekingtess folyton külső tekintélyek felé, és ne keress külső véleményeket. Légy egy kicsit önállóbb. Érezz többet, gondolkodj kevesebbet. 
Menj, nézd meg a rózsákat, és ne csak papagájként szajkózd: „Milyen gyönyörűek!” Ez talán csak egy vélemény, mondták neked az emberek, gyermekkorod óta ezt hallod: „A rózsa gyönyörű, csodálatos virág.” Ezért, amikor rózsát látsz, gépiesen elismerted: „Milyen csodálatos!” De valóban úgy is érzed? A belső érzéked mondatja veled? Ha nem, ne hangoztasd! 
Nézz fel a Holdra, és ne mondd, hogy szép, hacsak nem a belső érzéked súgja. Meglepetten látod majd, hogy az elmédben hordozott dolgok kilencvenkilenc százaléka kölcsönzött. És a kilencvenkilenc százalék limlom között elvész, elsüllyed a belső érzék egy százaléka. Ne akarj jól értesült lenni. Fedezd fel a belső érzékedet! 

A belső érzék által ismerhető meg Isten. 
Hat érzék létezik: öt külső; ezek a világról nyújtanak tájékoztatást. A szem a fényről mond valamit; szem nélkül nem ismernéd a fényt. A fül a hangokról mond valamit; fül nélkül semmit sem tudnál a hangokról. És van egy hatodik, a belső érzék, amely önmagadról és a dolgok legvégső forrásáról mutat meg és mond el valamit. Ezt az érzéket kell felfedezned. 
A meditáció nem más, mint a belső érzék felfedezése. 

 

A világ legerősebb félelmét mások véleménye ébreszti. Abban a pillanatban azonban, hogy nem félsz többé a tömegtől, nem leszel többé birka – oroszlánná változol. Hatalmas bömbölés tör fel a szívedből, a szabadság üvöltése. 
A Buddha ezt valóban oroszlánüvöltésnek nevezte. Ha egy ember eléri a tökéletes csend állapotát, bömbölni kezd, mint egy oroszlán. Első ízben ismeri meg, mi a szabadság, mert nem lesz benne többé félelem mások véleményétől. Nem számít, mit mondanak az emberek. Nincs jelentősége, hogy szentnek vagy bűnösnek tartanak-e; az egyetlen és kizárólagos ítélőbírád Isten. És Isten nem egy személyt jelent; Isten egyszerűen az egész univerzum. 
Nem ember előtt kell számot adnod; hanem a fák, a folyók, a hegyek, a csillagok, az egész univerzum előtt. És ez a mi univerzumunk, a részei vagyunk. Fölösleges félned tőle, semmit sem kell rejtegetned előle. Igazság szerint, ha megpróbálnád, sem tudnál elrejteni semmit. A teljesség már tud róla, a teljesség többet tud rólad, mint te magad.
A második pont pedig még meghatározóbb: Isten már meghozta az ítéletét. Ez nem olyasvalami, ami majd a jövőben történik meg, hanem már megtörtént: már ítélkezett. Vagyis még ez az ítélkezéstől való félelem is megsemmisül. Nem vár a végén semmiféle utolsó ítélet. Nem kell reszketned. Az ítélet napja már az első napon bekövetkezett; abban a pillanatban, amikor Isten megteremtett, már meg is ítélt. Ismer téged, az ő teremtménye vagy. Ha valamit elrontasz, nem te vagy a felelős érte, hanem ő. Ha mellékútra tévedsz, ő a felelős érte, nem te. Hogyan is lehetnél te a felelős? Nem vagy a saját teremtményed. Ha festesz, és valamit elrontasz, nem mondhatod, hogy a festmény az oka – a festő az oka. 
Úgyhogy fölösleges félned a tömegtől vagy valamiféle képzeletbeli Istentől, aki, ha vége a világnak, megkérdezi majd, hogy mit tettél és mit nem. Már meghozta az ítéletét – ez valóban fontos –, mindez már megtörtént, tehát szabad vagy. És abban a pillanatban, hogy megérted, hogy tökéletesen szabadon önmagad lehetsz, az életed új lendületet kap. 

A félelem leláncol, a szabadság szárnyakat ad.” 
Osho (Bátorság)

 

 

  

-Barátság!

Egy férfi, akinek pénzre volt szüksége, megkéri a gazdáját, hogy segítsen neki. A gazda próbára teszi: ha az egész éjszakát a hegyekben tölti, nagy jutalmat kap. (...) Megkérdezi legjobb barátját, Aydit, nem őrültség-e belemenni egy ilyen fogadásba.
- Segítek neked. Holnap, amikor fönt leszel a hegyen, nézz előre. Én ott leszek a szomszéd hegy tetején, az egész éjszakát ott töltöm egy neked gyújtott máglyával. Te csak nézd a tüzet, gondolj a barátságunkra, és ez majd melegen tart. Sikerülni fog, meglásd, utána pedig majd én kérek valamit cserébe.
Ali kiállta a próbát, elvette a pénzt és elment a barátjához.
- Azt mondtad, fizetséget kérsz...
- Igen, de nem pénzt. Ígérd meg, hogy ha egyszer az én életemben is átsuhan a hideg szél, meggyújtod nekem a barátság tüzét.

 

 

 

 

TARTOZÁS

A kisfiú kiment a konyhába, ahol édesanyja épp vacsorát főzött
és átnyújtott neki egy teleírt papírlapot.
Az anya megtörölte a kezét a kötényében, kezébe vette a papírt, és a következőket olvasta:

Fűnyírás 5 dollár.
A szobám kitakarítása ezen a héten 1 dollár.
Bevásárlás anya helyett 5 dollár.
Vigyázás az öcsémre, amíg anya bevásárolt 2 dollár.
Szemétkihordás 1 dollár.
Jeles félévi bizonyítvány 5 dollár.
Szemétszedés és gereblyézés a kertben 2 dollár.
Összes tartozás: 21 dollár.

Az anya lenézett gyermekére, aki várakozásteljesen állt elötte, egy
kicsit kutatott emlékezetében, majd tollat ragadott, megfordította a papírlapot,
és ezt írta a hátoldalára:

Kilenc hónapig méhemben hordoztalak - ingyen.
Éjszakákon át virrasztottam melletted, ápoltalak, imádkoztam érted, - ingyen.
Melletted álltam a megpróbáltatások idején és nem egyszer megrikattál - ingyen.
Mindent egybevetve, ingyen és bérmentve szeretlek.
Álmatlanul hánykolódtam, szorongtam, hogy mi vár még rád - ingyen.
Játékokat, ennivalót, ruhát kapsz, sőt még az orrodat is megtörlöm - ingyen.
Ha mindezt összeadjuk, a szeretetem teljes költsége: 0 dollár.

Amikor a fiú elolvasta amit az anyja írt, hatalmas könnycsepp gördült le az arcán,
egyenesen az anyja szemébe nézett, és így szólt:
- Nagyon szeretlek anyukám!

Aztán fogta a tollat, és jókora betükkel számlájára írta: "Fizetve".

 

 

 

Görög mese a barátságról

Az ókori Görögországban Szókratészt nagy becsben tartották tudása
miatt. Egy nap egy ismerősével futott össze az utcán, aki azt mondta:

-Szókratész, akarod tudni, hogy mit hallottam a legjobb barátodról?

-Várj egy pillanatot! - válaszolt Szókratész.

- Mielőtt bármit mondanál, szeretném, ha megfelelnél három kérdésre.
Ezt hívják a tripla szűrőnek. Az első szűrő az Igazság. Teljesen megbizonyosodtál arról, hogy amit mondani akarsz igaz?

-Nem. - Válaszolta az ember. - Éppenséggel csak hallottam róla, és ...

-Rendben, szóval nem igazán vagy biztos benne, hogy igaz-e vagy nem.

Most próbáljuk meg a második szűrőt, a Jóság szűrőjét: az, amit mondani akarsz a barátomról, valami jó dolog?

-Nem, épp ellenkezőleg...

-Szóval - folytatta Szókratész - valami rosszat akarsz mondani róla, de nem vagy benne biztos, hogy igaz.

- Semmi baj, a harmadik szűrő még vissza van: a Hasznosság.
Amit mondani akarsz a barátomról, az hasznos lesz nekem?

-Nem igazán.

-Nos - vonta le a következtetést Szókratész - ha mondani akarsz nekem valamit, ami nem igaz, nem jó és nem is hasznos, miért mondanád el egyáltalán?

Ezért volt Szókratész egy nagyszerű filozófus és ezért tartották igen nagy becsben.

 

 

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás , Büszkeség és még sok más, így a Szeretet is.
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed, ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.
Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.
Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott. A Gazdagság egy luxushajón úszott el a Szeretet mellett. Megkérdezte: - Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra! 
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeség, aki egy csodaszép hajóval közeledett: 
- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni? 
- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! Válaszolt a Büszkeség, mert itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
- Oh Szeretet, mondta a Bánat - én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
- Gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
- Az IDŐ volt- mondta a Tudás.
- Az IDŐ?- kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?
A Tudás válaszolt:


- Mert csak az idő érti meg, milyen fontos az életbe a SZERETET!!!

 

 A GYŐZELEM

Jó néhány évvel ezelött a seattle-i paralimpiai játékokon kilenc atléta (akik mind mentálisan vagy fizikailag sérültek) felállt a 100 méteres futás startvonalhoz. A pisztolylövés elhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábán futva) törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.
A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton, és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni.
A többi nyolc versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett.
Majd mindenki megállt és visszafordult....mindegyikük!Az egyik Down-kóros lány leült az elesett mellé, megpuszilta, és megkérdezte jobban érzi-e magát.

Aztán mind a kilencen összekapaszkodtak, és együtt sétáltak be a célvonalon.
A stadionban pedig a nézők felálltak, és percekig tapsoltak. Azok akik ott voltak, a mai napig emlegetik a történtet. Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás fölött aratott győzelem!
Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítanunk...Egy gyertya nem veszít semmit, ha meggyújt egy másikat.

Ezek a mondatok egyszerűek, maguktól értetődőek, és nincs jelentőségük, de néha-néha nem árt elolvasni őket, ha egyébként tisztában vagyunk is mindezzel.
Gyakran túlságosan elmerülünk abban, amit csinálunk és közben elfelejtjük, miért is csináljuk.

 

 

 

 

Hiszel vagy sem???

Egy ateista leesett a szikláról. Zuhanás közben azonban elkapta egy kis fa ágát. Miközben ott lógott a felette lévő ég, és az ezer lábnyi mélységben lévő lévő sziklák közt, látta, hogy nem lesz sokáig ereje kapaszkodni. Ekkor azonban eszébe jutott valami:
-Isten!- iáltotta torka szakadtából.
Csend. Semmi válasz.
-Isten!- kiáltotta még egyszer.- Ha létezel, ments meg, és én megigérem, hogy hinni fogok benned, és másokat is a te hitedre fogok tanitani.
Ismét csend. Már majdnem elengedte az ágat kétségbeesésében, amikor egy hatalmas hang dörgött végig a völgyön:
-Mindegyik ezt mondja, amikor bajban van.
-Nem, Istene, nem!- kiáltotta mostmár reménykedve.- Én nem olyan vagyok, mint a többiek. Látod, hallván a hangodat, én már el is kezdtem hinni benned. Most már csak szabadits ki innen, és hirdetni fogom nevedet az egész földön.
-Na jól van - mondta a hang.- Megmentelek, engedd el azt az ágat.
-Hogy engedjem el?- kiáltotta tébolyultan az ember.- Hát azt hiszed, hogy megőrültem?

 

 

 

KÜLDETÉS

Az angyal este érkezett. Fontos küldetése volt : másnap délig egy tiszta embert kellett találnia, különben a város, és a benne lakók felett a Sátán veszi át a hatalmat. Így szólt az Úrral kötött egyezség.

Az angyal először egy öregember testét öltötte magára, és úgy járta a város utcáit. Négyszer rabolták ki egyetlen óra leforgása alatt, utoljára le is ütötték, és alaposan összeverték. Ekkor úgy döntött, hogy anyagtalanul folytatja tovább a kutatást.

Átlebegett a város felett. Látta, ahogy egy piszkos sikátorban néhány dollárért elvágják egy férfi nyakát, látta ,ahogy a parkban három suhanc megerőszakol egy fiatal lányt, látta, ahogy a pályaudvaron a koldusok összeverekednek egy-egy melegebb zugért.

Benézett a lakásokba is. Részeges apák, gyermekeiket verő anyák, veszekedő szeretők. Betörők, rablók, gyilkosok. Erőszak.

Másnap az iskolákat járta végig. Mindenhol ugyanaz a kép fogadta : a nagyobbak megverték a kisebbeket, az erősek a gyengéket. Az órákon nem figyeltek, megdobálták a tanárokat. Néhány teremben rend és fegyelem uralkodott ugyan, de az angyal látta a félelmet a gyerekek szívében.

Újra alakot öltött. Gondterhelten rótta az utcákat, tereket. Rohamosan fogyott az idő : már csak alig egy órája maradt.

Ekkor figyelt fel a párra. Egy padon ültek, a lány a fiú ölében, egymást átkarolva. Hallgattak csak, miközben mélyen egymás szemébe néztek. Az angyal látta tekintetüket, és mindent értett.

Lassan felálltak. Hosszú, szenvedélyes csók, aztán elváltak egymástól. Az angyal a fiú után eredt. Az egy közeli sörözőbe ment, ahol már várták a barátai.

- Na, hogy ment ? - kérdezték.

- Simán. - válaszolta a fiú - Ostoba liba, mindent bevesz.

Az angyal elkomorodott. Visszarohant a térre. Még látta, ahogy a lány épp egy csillogó-villogó luxusautóba száll be, melynek vezetőjével, egy középkorú, őszes hajú férfival egyből vad csókolózásba kezd.

Ebben a pillanatban megkondultak a tér melletti kis templom harangjai. Az angyal felpillantott az órára : dél volt ...

- ... hát így történt, Uram. - fejezte be beszámolóját az angyal, majd a Sátán felé fordult - Így hát te nyertél. Tiéd a város, és benne az emberek mind.

- Nem . - válaszolta a Sátán - Te lent jártál köztük, mindent láttál, és mégsem érted ? Ők már az enyémek rég ...

 

 

 A király lánya

Egyszer, messze földön, nagyon rég, egy királynak lánya született. Gyönyörű volt kicsinek is, s egyre szebb lett ahogy felcseperedett. Mire eladósorba került, olyan szép lett, hogy nem volt hozzá hasonló az egész földkerekségen. Messze földre vitték a szépség hírét a galambok, s a hírt, hogy a Hercegnőnek vôlegényt keresnek.
Nem messze a vártól lakott egy csúf tündér, irigy volt, gonosz s megkeseredett. Hallotta a szépség hírét és dühösen felkerekedett. Egész a várig ment, be is jutott, s ahogy meglátta a szépséges Hercegnőt, olyan dühös lett, hogy nyomban megátkozta.
Szebb és szebb legyél napról napra, ki rád néz, a valóságot lássa! Egyedül Te, csak Te légy az, ki minden tükörben csúnyát lát, egy csúf ocsmány banyát. 
Szegény Hercegnő nagyon megijedt, berohant a várba s egyből tükröt keresett. Belenézett, s mit látott! Egy szörnyű ocsmányságot! Egy rút, vén banyát, rettenetes szörnyü pofát. Volt nagy sírás, nagy ijedelem, a király is megijedt, nem tudta mit tegyen. Aztán kiötlötték, hogy meghívják a jó tündért, hátha van segítség. Az igazság az volt, hogy az átok ellenére a Hercegnő szép maradt, de minden tükörben melybe belenézett, egy szörnyű vénasszonyt látott. Hiába mondták neki sokan, hogy szép, gyönyörű, nincs Hozzá fogható, nem hitte el senkinek. Magába roskadt, megkeseredett. Idővel megérkezett a jó tündér, de sajnos az átok olyan erős volt, hogy nem tudta feloldani, csak enyhíthetett rajta.


-Minden tükörben mely nem él csak a rútat láthatod, de az élő tükör majd megmutatja az igazságot, az képes lesz feloldani a varázslatot! 
Így szólt, s ezzel távozott, azt mondta többet nem szólhat, segített ahogy tudott,érjék be annyival, hogy enyhítette az átkot.


Telt múlt az idő, senki nem értette a varázslatot. Az élő tükör, mi lehet az? Senki nem tudta, ezért aztán segíteni sem tudtak szegény Hercegnőn. Kipróbáltak sok-sok féle tükröt, messzi országokból hozattak különleges tükröket, furcsákat, nagyon drágákat, de a Hercegnő mindegyikben csak a csúfságot látta. Mások viszont napról napra szebbnek és szebbnek látták őt. Özönlött a kérők hada de a Hercegnő mindet visszautasította, magába roskadt, megkeseredett. A vártorony szobájából többet ki sem nézett. Őröket állíttatott a lépcsőkhöz, súlyos lakatokkal záratta le a szobát, senki-senki ne lássa csúfságát. A kérők lassan elmaradoztak, a Hercegnő jó ideje senkivel nem találkozott, magányában kesergett, búslakodott.


Élt egy távoli országban egy egyszerű legény, nagy volt a szíve, szerette a világot, minden mi élő a barátja volt. Szelek szárnyán 
járt a hír a Hercegnőről aki gyönyörű, és az átokról ami miatt élve eltemetkezett, a legény is hallotta ezt. Nem bírta a szíve a szomorúságot melyet olyan távolról hallott. Felkerekedett hát, és csak úgy gyalogosan elindult, hogy megnézze magának a Hercegnőt. Sok vándorlás után, elérkezett a várhoz, ahol Hercegnőnk élt önnön rabságában. Megpróbált hozzá bejutni, de nem engedték, a Hercegnő parancsa szent volt, a szolgák még mindig azt lesték. A legény fejében egy terv fogant, jó hosszú kampós kötelet kerített, s várta az éjszakát. Mikor sötét lett, a legény nagy bátran a vártorony alá ment, és teljes erőből hajított egyet, a kampó megakadt a vártorony tetején, szédítő magasságban. Elkezdett mászni a bátor, egyre feljebb és feljebb haladt, húzta magát rendületlenül felfelé, kíváncsi volt a szépre, amely rejtőzik előle. Mászott csak mászott rendületlenül. Csak a kötél és a magasság, küzdött keményen hajtotta a boldogság. Végre feljutott, kifújta magát és az ablakhoz lopakodott, belesett. S mit látott, attól kővé dermedt, a szépségnek ilyen természetes, egyszerű megjelenését nem szokta ő meg. Óriás ágyban, puha, gyönyörű ruhában egy tündér aludt ott. Arca mely régóta csak álmában mosolygott, szebb volt mindennél mit a legény eddig láthatott. Gyönyörű haja, hófehér karja elbűvölte a bátor lovagot. Nesztelen a szobába lépett és az ágyhoz osont. Órákon át nézte a szépséget lélegzetvisszafojtva, nem tudott betelni a látvánnyal melyet szeme látott. S egyszer csak, ki tudja miért? A Hercegnő felriadt, meglátta a fiút s nagyot sikoltott de a sikoly abban a pillanatban a torkára forrt, évek óta elôször egy szerető szempárban meglátta magát, s amit látott több volt mint egy szép arc, a mosolygó szempárban csodát látott. Hirtelen minden szépségét meglátta a legény szemében, egy szerető szempárban mely maga volt az élő tükör. Látta a szépséget amely addig rejtve volt, a varázs megtört es a várba újból boldogság költözött.


Ennyi volt mit a kobold mesélt, elmondta a szép Hercegnő történetét. Nem üveg s fém az, melyben az igazat láthatod, csupán az élő tükor képes megmutatni a valóságot.

 

 

A kisfiú meg az üres virágcserép

Egyszer régen élt egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt:


"Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihírdette:


- Aki ezekbõl a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom!


A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindanyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szonol is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak csak nem akartak kicsírázni.


"Milyen különös" - álmélkodott Szonol, s végül az édesanyjához fordult segítségért.


- Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte.


- Talán másik földbe kellene átültedned õket - tanácsolta anyja.


Szonol átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlõdésnek. Hamarosan felvirradt a nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt elõttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán.


Az egyik ház elõtt azonban megpillantotta a pityergõ Szonolt, aki üres virágcseréppel álldogált az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút:


- Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az üres virágcseréppel? - kérdezte tõle.


Szonol hüppögve mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlõdésnek.


A király ennek hallatára karjába kapta Szonolt, és boldogan kiáltotta:


- Ez az én becsületes kisfiam!


Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett:


- Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcsréppel?


A király ekkor így szólt:


- Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, fõtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük.


Az emberek erre helyeslõen bólogattak, a gyemekek pedik, akik a pompás virágokat szorongatták, igencsak elszégyelték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.

 

 

 

Az életem sivár 

Számtalan levelet kapok emberektől, akik azt panaszolják, életük céltalan, üres, értéktelen. Abból a tényből, hogy levelet tudnak nekem írni, feltételezhető, hogy van munkahelyük, vagy pénzük, hogy otthon számítógépen internetezni tudjanak. Ehhez feltételezek egy fűtött lakást, élelmet, némi egészséget (lát, ujjait tudja mozgatni, tud gondolkodni). Sokakról kiderül, hogy gyermekük van, férjük/feleségük. Szoktak tévét nézni, netán jókat sírnak vagy nevetnek egy-egy műsoron. Ez az a minimum, amit egy e-mail esetén feltételezek. De ezek az emberek szoktak még egy csomó érdekes dolgot csinálni, vagy legalábbis meg volna rá a lehetőségük, de ez nekik kevés. Vajon miért érzik hát sivárnak és unalmasnak az életet ők, mikor más emberek, rongyos paplanjuk alatt az aluljáróban dideregve elsírják magukat, ha olyan csodálatos életről álmodnak, amit mások sivárnak élnek meg. 
Aki elveszti a mindennapok csodálatát, a perc örömét, az boldogtalan. Hogy minden nap lehet örülni annak, hogy van fedél a fejem fölött, hogy ma is felkelt a nap, hogy van mit enni, hogy élek, tudok gondolkodni, érezni, terveket szőni. Hogy az élet tele van lehetőségekkel. Akik visszatérnek a klinikai halál állapotából, megértik, hogy a világon két dolog fontos csupán: a szeretet és a tudás. Ők tudják igazán értékelni az életet, mert majdnem elveszítették. Ismertem egy idős nénit. Minden reggel, mikor felébredt, óvatosan kikukucskált a szemhéja alól, majd nagyot rikkantva felpattant: ma is élek, kiáltotta. Talán csak meg kéne élnünk, hogy a holnap talán már nem lesz, s máris felértékelődne a Ma. 
Az unalom, mint szürke köd, ha ráül a lelkünkre, akkor a hawaii-i strandon is tudjuk unni a napozást. Az unalmat és fásultságot mi csináljuk. Ez a defenzív élet. Egy házasságkutató azt ajánlja, minden nap gondoljuk végig, miért is tudjuk csodálni társunkat. De igaz ez gyerekünkre, lakásunkra, munkánkra, tárgyainkra, mindenre, amiben élünk. Csupa csoda vesz körül bennünket, és mi fásultan pergetjük ujjaink közt a perceket. 
Az átprogramozás tehát: nevezzük ismét nevükön a dolgokat, találjuk meg rájuk a jelzőket. Tanuljuk meg újra csodálni a világ és az élet kimeríthetetlen gazdagságát. 

Dr. Szendi Gábor Dénes

 

 

 

 Bernáth Zsolt:A megszeppent esőcsepp

 

 

 

Kalitka!

Volt egyszer egy George Thomas nevű ember, aki lelkészként szolgált egy kis New England állambeli városkában. Az egyik Húsvét alkalmával történt, hogy vasárnap egy nagy, üres és rozsdás kalitkával ment fel a szószékhez. Az emberek felhúzták a szemöldöküket ahogy Thomas testvér beszélni kezdett. "Tegnap ahogy a városban sétáltam megláttam egy kisfiút, amint közeledik egy kalitkát lóbálva a kezében. A kalitka aljában három kis mezei madárka csücsült dideregve a hidegtől és a félelemtől. Megállítottam a fiúcskát és megkérdeztem, "Hát neked mid van, fiam?" "Csak néhány öreg madaram" - jött a válasz. Mit fogsz velük csinálni?" - kérdeztem. Hazaviszem őket, és szórakozni fogok velük" - válaszolta. "Incselkedni fogok velük, kihúzom a tollaikat, hogy így elkezdjenek egymással verekedni. Nagyon jól fogok szórakozni." "De előbb-utóbb beleunsz majd a madaraidba. Utána mit csinálsz majd?" "Hát szerzek valami macskát," - válaszolta a fiú. - "Ők úgyis szeretik a madarakat, majd odaadom nekik." A lelkész csöndben volt egy pillanatig. Mennyit kérsz azokért a madarakért, fiam?" Tessék??!!! Miért? Uram, önnek nem kellenek ezek a madarak. Hiszen csak egyszerű mezei madarak. Nem énekelnek. Még csak nem is szépek!" Mennyi?" kérdezte a lelkész újból. A fiúcska ránézett a lelkészre, mintha azt akarná mondani, hogy nem normális, majd rávágta: "10 dollár." A lelkész benyúlt a zsebébe, kivett belőle egy 10 dolláros bankjegyet, majd beletette a fiú kezébe. A fiú egy pillanat múlva már el is tűnt. A lelkész felvette a kalitkát és óvatosan elvitte az utcácska végébe, ahol egy kis füves rész volt egy fával. Letette a ketrecet, kinyitotta az ajtaját, és gyöngéden kocogtatva a rácsokat, rávette a madarakat, hogy kijöjjenek, szabaddá téve ezzel őket. Nos, ez megmagyarázta a szószékre felvitt üres kalitkát, de aztán a pásztor tovább folytatta történetet. Egy nap Sátán és Jézus beszélgettek. A Sátán pont az Éden kertjéből jött, és büszkén, dölyfösen pöffeszkedett. Igen, uram, megszereztem az összes embert ott lent. Felállítottam egy csapdát, olyan csalit használtam, amiről tudtam, hogy nem fognak tudni ellenállni. És mindet megfogtam!" Mit fogsz velük csinálni?" - kérdezte Jézus. Sátán így válaszolt: "Oh, szórakozni fogok velük. Megtanítom, hogy hogyan házasodjanak össze, és hogyan váljanak el egymástól; hogyan gyűlöljék és bántsák egymást; hogyan igyanak, cigarettázzanak és átkozódjanak. Megtanítom nekik, hogy hogyan kell fegyvereket gyártani és bombákat, és hogyan kell ölni. Nagyon jól fogok szórakozni!" És mit csinálsz velük, ha már kész vannak?" - kérdezte Jézus. "Ó, hát megölöm őket." - büszkélkedett Sátán. Mennyit akarsz értük?" - kérdezte Jézus. "Ó, neked nem kellenek ezek az emberek. Teljesen értéktelenek. Ha megveszed is őket, gyűlölni fognak. Leköpnek, átkoznak és megölnek majd. Neked igazából nem kellenek ezek az emberek!" "Mennyi?" - kérdezte Jézus megint. Sátán gúnyosan Jézusra mosolygott és így szólt: A véred, az összes könnyed és az egész életed." Jézus így szólt: "MEGEGYEZTÜNK!" Aztán kifizette az árat... A pásztor felemelte a kalitkát, kinyitotta a szószék ajtaját és lejött a pulpitusról. Kedves Barátunk, mi is szabadok vagyunk!!!

 

 

 

Azt kapjuk,amit adunk

Erre-arra kóborolva, egy nagy kutya eljutott egy terembe, melynek minden fala óriási tükrökből volt. Így hát egyszerre, nagy kutyákkal körülvéve találta magát. Feldühödött, elkezdte fogát csikorgatni, morgott.
Természetesen, a tükrökben lévő kutyák is ugyanezt tették, kimutatva félelmetes agyaraikat.
Kutyánk, elkezdett körbe forogni, hogy védekezzen a támadói ellen, majd ezután dühösen ugatni kezdett és rávetette magát, egyik feltételezett ellenségére.
A tükörrel való erős ütközés következtében, véresen és élettelenül a földre zuhant.
Ha barátságosan csóválni kezdte volna a farkát, akkor az összes tükörben lévő kutya ugyanígy válaszolt volna neki.
És így, találkozásuk ünnep lett volna!!!

 

Miután a tudósok kidolgozták az IQ-tesztet,világszerte elkezdtek felméréseket végezni,hogy ki hogyan teljesít.A tesztet elvégezték gyerekeken,felnőtteken,szegényeken,gazdagokon,városiakon,vidékieken,stb.
Volt olyan eset,amikor kifejezetten annak érdekében töltették ki a tesztet,hogy majd az összegzésnél megállapítsák,hogy a különböző embercsoportok hogyan teljesítenek.
Amikor egy már-már kihalófélben lévő szűk indiáncsoportra került a sor,különös dolog történt.Ahogy kézhez kapták a tesztet,elkezdték egymás közt megbeszélni.Ekkor a felügyelő azonnal közbelépett:"A tesztet nem szabad egymással megbeszélni,és senki nem segíthet a másiknak.Mindenki csak magára számíthat!"-harsogta fennhangon.
Erre az indiánok nagyon dühösek lettek és az egyikőjük felkiáltott:
-Nem az a fontos,hogy én vagyok az okosabb vagy a testvérem!Csak az számít,hogy együtt mire vagyunk képesek!
A mai önző világunkban már gyerekkorunktól kezdve arra vagyunk nevelve,hogy csak az egyéni teljesítmény számít.Az iskolában,a sportban,a munkában csak az számít,hogy egyénileg hogyan teljesítünk!Pedig ez helytelen látásmód.Az valóban fontos,hogy tisztában legyünk egyéni képességeinkkel,de Isten minket társas lénynek teremtett.Szükségünk van egymásra,mert csak csapatban tudunk eredményesek lenni.Ehhez pedig olyan erények szükségesek,melyek már nem divatosak,pl.alázat,önfegyelem stb.
A versengés kapzsiságot,büszkeséget szeretetlenséget okoz.Lássuk be,hogy szükségünk van egymásra,és az ehhez szükséges erények alapja a szeretet.

 

Volt egyszer egy öregember, aki egy oázis szélén üldögélt a Közel Keleten, egy város kapujában.
Egy napon, odament hozzá egy fiatalember és megkérdezte tőle:
- Soha nem jártam még itt. Milyenek e város lakói?
- Az öreg, egy kérdéssel válaszolt neki:

- Milyenek voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te jössz?
- Egoisták és rosszak. Ezért örülök, hogy eljöttem onnan.
- Pontosan ilyenek e városnak a lakói is - válaszolt az öreg.

Nem sokkal később, egy másik fiatalember közeledett emberünkhöz és ugyanazt a kérdést tette fel neki:

- Most érkeztem erre a vidékre. Milyenek e városnak a lakói?
Emberünk, ugyanazzal a kérdéssel válaszolt neki:

- Milyenek voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te jössz?
- Jók voltak és együttérzőek, vendégfogadók és becsületesek. Nagyon sok barátom volt köztük és nehezemre esett elhagyni őket.

- Ilyenek ennek a városnak is a lakói, - válaszolt neki az öreg.

Egy kereskedő, aki épp inni vitte a tevéit, meghallotta ezt a párbeszédet és miközben a második fiatalember távolodott, odafordulva az öreghez, vádló hangon így szólt hozzá:

- Hogy adhatsz két teljesen különböző választ, két személynek a hozzád intézett ugyanolyan kérdésére?

- Fiam, mindenki a szívében hordja a saját világát. Az, aki semmi jót nem talált a múltban, itt sem fog semmi jót találni.
Ellenben, az, akinek egy másik városban barátai voltak, itt is hűséges és bizalmas barátokat fog találni.
Mivelhogy tudod, az emberek nem mások, mint amit mi képesek vagyunk bennük megtalálni.

 

Amit megtanítani nem lehet...

Egy remete éppen meditált egy folyó mellett, amikor egy fiatalember megzavarta őt, és így szólt hozzá:
- Mester, az Ön tanítványa szeretnék lenni.
- Miért? - kérdezte a remete.
A fiatalember elgondokodott egy pillanatig.
- Mert szeretném látni az Istent!

A mesternek nem kellett több, megmarkolta nyakánál fogva a fiatalembert a folyóhoz vonszolta és fejét lenyomta a víz alá. A mester egy percig a viz alatt tartotta a férfit, aki igencsak kapálozott, küzdött az életéért, hogy kiszabadítsa magát. Végül a mester kihúzta őt a folyóból, felköhögte a lenyelt vizet, és levegő után kapkodott.

Amikor végre lecsillapodott, a mester megszólalt.
- Mondd meg nekem, mit szerettél volna legeslegjobban, amikor a viz alatt voltál?
- Levegőt! - válaszolta a férfi.
- Nagyon jó! - most menj haza , mondta a mester és akkor gyere vissza hozzám, amikor annyira szeretnéd megtalálni az Istent, mint amennyire levegőt szerettél volna kapni az előbb...

 

 Mások hibájának kijavítása

Volt egyszer egy fogadó, melyet Ezüst Csillagnak hívtak. A tulajdonos minden tőle telhetőt elkövetett, hogy minél több vendéget csábítván nyereségessé tegye vállalkozását: a szállás kényelmes volt, a kiszolgálás szívélyes, és az árak elfogadhatók, de mindhiába. Kétségbeesésében elhatározta, hogy kikéri egy bölcs tanácsát. Miután a bölcs végighallgatta bánatos történetét, azt javasolta, hogy változtassa meg a fogadó nevét.
- Az lehetetlen - mondta a fogadós. - Nemzedékek óta Ezüst Csillag a neve, mindig is így ismerték az egész vidéken.


- Nem - állította a bölcs határozottan -, mostantól fogva Öt Harangnak fogod hívni, a bejárat fölé pedig felakasztasz hat harangot.


- Hat harangot? Ez aztán az abszurdum. Ugyan már minek tenném?


- Csak próbáld ki, és meglátod - mosolygott a bölcs.


Nos, a fogadós megpróbálta. És a következőket tapasztalta. Aki csak elment a fogadója mellett, mind betért, hogy felhívja egy hibára a figyelmét, gondolván, hogy előtte még senki más sem vette észre. Bent azután kellemesen érintette őket a szívélyes kiszolgálás, és ottmaradtak egy kis felüdülésre, megadván ezzel a fogadósnak azt az anyagi sikert, amit korábban mindhiába keresett.


Kevés dolog van, amiben nagyobb örömünket leljük, mint a mások hibáinak kijavításában.

 

 Tanmese egy kisleányról

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány.

Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét. Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó hevét simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta: 
- Én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám. 
Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának: 
- Nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám. 
A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét. 

Teltek az évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle. Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is. Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt. A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található. Megkérdezték tőle: 
- Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük? 
- Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást. A vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak - tudjátok, én mindent a visszájára fordítva használok...

 

 Vallomás

 Kiss Adina:Mese a kicsi kézről

Volt egyszer egy kicsi kéz.Egyik reggel úgy döntött,hogy valami hasznos dolgot fog tenni.Segíteni fog másoknak,másokon.Már épp indulni készült,amikor a kicsi láb így szólt hozzá:
-Ne menj egyedül,várj,én majd elviszlek!
-Rám is szükségetek lesz,ha beszélni kell.-mondta a száj,és ő is menni akart.
-De hogy fogjátok meglátni a szenvedőket,ha én itthon maradok?-kérdezte a szem,és ő is csatlakozott a többiekhez.
A kicsi szív nagyot dobbant.Mivel ő volt a legérzékenyebb mind közül,el is szomorodott,hogy őt nem is hívják.
Meghallotta a fül a kicsi szív sóhaját,s ezt mondta:
-Én hallom a sóhajokat,és azt is,ha valaki sír.Én is veletek megyek.De a kicsi szív nélkül nem mehetünk sehova.Ő az,aki együtt tud érezni a szenvedővel.
-Menjünk együtt!-jelentette ki örömmel a kicsi kéz.Milyen jó,hogy nem kell egyedül menjek,gondolta magában,és boldogan útnak indultak.
A szem már az első utcasarkon észrevett egy koldust.Szólt a lábnak,hogy álljon meg.A szív megremegett,mikor látta a didergő koldust.
-Nincs pénzünk!-ijedt meg a kéz.-Nincs mit adjunk neki.
-Bújjunk oda hozzá jó szorosan és melegítsük meg!-javasolta a szív nagy örömmel.
Így is tettek.Megmelegítették a koldusnak nem csak a testét,hanem a lelkét is szeretetükkel.A koldus hálálkodott.A fül elmondta a többieknek a koldus szavait.Nemsokára továbbmentek.
Az utca túloldalán a szem megpillantott egy öreg nénit,aki meggörnyedt a sok csomag alatt.A láb odafutott,a kéz pedig átvette a teher felét.A nénike mosolygott,a kicsi szív erre nagyot dobbant.Hazakísérték.A nénike nagyon hálás volt.
Épp haza indultak,amikor a kihalt utcán,a járdaszélén ülve,a szem egy gyermeket pillantott meg.
-Odamegyek.-mondta a láb.
-Sír!-mondta a fül.
-Miért sírsz?-kérdezte a száj.
-Már nincs senkim!-zokogta a gyermek.
A szív nagyon szenvedett.
-Elkéstünk!-kiáltotta a kéz.
Odakuporodtak a gyermek mellé.Nem tudtak adni semmit neki.De a kicsi szív nagyon SZERETETT.A kicsi fül és láb CSENDBEN ÜLTEK.A kicsi száj HALLGATOTT.A kicsi kéz MEGÖLELTE a gyermeket.És együtt ültek az utca kövén.

Álmomban,látógatóban jártam Istennél !

Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így válaszolt:
- Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi?

- Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?

- Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszavágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket.

Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna.

- Atyaként mit szeretnél, hogy gyerekeid mely tanulságokat jegyeznék meg?

- Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet. Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest legyünk elbírálhatóak.

Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége.

Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak.
A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni.
El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket.

Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot, és mégis két másféle dolgot látnak.
Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk, és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.

Búcsúzásnál megköszöntem szavait, Ő pedig így válaszolt:

- Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál.

De arra mindig emlékezni fognak, hogy érzéseket ébresztettél bennük.

 Sok-sok évvel ezelőtt élt Indiában egy bölcs, aki azt mondta, hogy nagy titkot őriz egy varázsládikában, ami az élet minden területén sikeressé teszi és ezért a világ legboldogabb emberének tartja magát. 

Sok irigy király ajánlott neki hatalmat és pénzt, meg is próbálták ellopni a ládikát, de hiába. 
Minél jobban próbálkoztak a megszerzésével, annál boldogtalanabbak lettek, mert az irgység nem hagyta őket élni. 
Így teltek-múltak az évek és a bölcs egyre boldogabb lett. 
Egy nap egy kisfiú toppant be hozzá és azt mondta: 
- Uram, én is olyan boldog szeretnék lenni mint Te! Megmutatod nekem, hogyan érjem el a boldogságot? 
A bölcs a gyermek tisztaságát és egyszerűségét látva így szólt: 
- Neked megmutatom a boldoggá válás titkát! Gyere velem és nagyon figyelj! 
Valójában két ládában őrzöm a boldogság titkát: a szívemben és az eszemben. 
A nagy titok pedig nem más, mint egy lépésekből álló sorozat, amit követned kell egész életedben. 
Az első lépés ez: 
- Tudd, hogy Isten mindig veled van és ezért szeretned kell Őt és hálát adnod neki, mindazért, amid van. 
A második lépés: 
- Szeretned kell önmagad és minden lefekvéskor és felkeléskor ki kell jelentened: 
"Én fontos vagyok, képes vagyok, értékes vagyok, okos vagyok, kedves vagyok. Sokat várok magamtól. Nincs olyan akadály, amit le ne tudnék győzni. " 
Ezt hívják: magas önbecsülésnek. 
A harmadik lépés: 
- Gyakorlatban is megvalósítod, amit magadról állítasz. 
Vagyis: ha azt gondolod, okos vagy, viselkedj okosan. 
Ha azt gondolod képes, vagy, tedd meg, amit kitűzöl magad elé. 
Ha azt gondolod, nincs akadály, amit le ne tudnál győzni, akkor tűzzél ki célokat és valósítsd meg őket. 
Ezt hívják: motivációnak. 
A negyedik lépés: 
- Ne irigyelj senkit azért, amije van, vagy ami ő maga. 
Ő elérte célját, Te érd el a sajátjaidat!!! 
Ötödik lépés: 
- Ne őrizz a szívedben haragot senki iránt, mert ez az érzés nem engedi, hogy boldog légy! Hagyd, hogy Isten törvényei tegyenek igazságot, te bocsáss meg és felejts!!! 
Hatodik lépés: 
- Ne vedd el azt, ami nem a tiéd, mert a természet törvénye szerint ha valakitől elveszel valamit, akkor holnap elvesznek tőled valami értékesebbet, mint amit te elvettél mástól. Fizesd meg a tartozásodat, add vissza ami nem a tiéd! Kérj bocsánatot, add oda mindenkinek azt, ami megilleti. 
Így biztosítod a békédet. 
Hetedik lépés: 
- Ne bánj rosszul senkivel! A világ minden élőlényének joga van arra, hogy szeressék és tiszteljék. 
Nyolcadik lépés: 
- Mindig mosolyogva kelj fel, fedezd fel a szépséget és a jót a téged körülvevő dolgokban. Gondolj bele, hogy milyen szerencsés vagy, amiért annyi mindened van. Segíts a többieknek anélkül, hogy arra gondolnál, semmit sem kapsz cserébe. 
Figyeld meg az embereket és fedezd fel bennük a jó tulajdonságaikat. 
Nekik is add át a titkot, hogy győztessé váljanak és így boldogok legyenek!

Gyökössy Endre - Recept 

– Igehirdetésének egyik mondata hozott ide. 
– Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat. 
– A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és – azt hiszem, így hangsúlyozta – gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de biztosan. – Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti haragotokon!? 
– Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani. 
– Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy elsősorban anyám „kislánya” legyek a házasságban és ne feleség. Merem állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen, robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá – rettenetes kimondani is –, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. Míg házasságban éltem, jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív, beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg. Mondja: mit tegyek? 
– Mit tett eddig? 
– Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat. 
– Mióta imádkozik ezért? 
– Amióta tudom, hogy gyűlölöm. 
– Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje? 
– Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam. 
– Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt? 
– Hát, hogy szeretni tudjam. 
– Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső, meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van? 
– Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában. 
– Szeretnék valami mást is ajánlani. 
– Azért jöttem. 
– Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van? 
– Igen, körülbelül így. 
– Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban. . . 
– A kereszten? 
– Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket. 
– De mit tegyek? 
– Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud. 
– De mondtam, hogy gyűlölöm. 
– Meg akar gyógyulni? 
– Igen. 
– Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szeretetéről is. 
– Mit tegyek hát? 
– Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná? 
– Kiváltanám. 
– Bevenné? 
– Bevenném. 
– Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja? 
– Írom. 
– Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy aludt. Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. – Írja csak, írja. Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt – csak őt – beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott. 
– Már évek óta nem zongorázik. 
– De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei kifejezést? Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és megbeszéljük a többit. 
– A csókot is kell? 
– Igen. 
– Jaj! 
– Miért, jaj? 
– Mert évek óta nem csókoltam meg. 
– Vállalja ezt a hetet így? 
– Megkísérlem. 
– Isten segítse. Várom. 
Nem jött. Hetekig nem jött. 
De egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva: – Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta: – De jó vagy mostanában hozzám. – Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat. 
Aztán hozzátette: – Adja másnak is oda ezt a receptet! 
Tessék.

 "A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak."

Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetős család házában töltse el.
A család udvariatlan volt, és megtagadta az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjék ki magukat. Ehelyett egy kis helyet kaptak a hideg pincében.
Amikor kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal meglátott egy lyukat a falon és kijavította azt.

Amikor a fiatalabb angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal így felelt:
- A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.
A következő éjjel mindketten egy nagyon szegény, de vendégszerető paraszt és felesége házában pihentek.

Miután azt a kevés ételt is megosztották velük, amijük volt, átengedték az angyaloknak az ágyukat, ahol ők jól aludtak.
Amikor a következő napon a Nap felkelt, az angyalok könnyek között találták a parasztot és a feleségét. Az egyetlen tehenük, akinek a teje az egyedüli bevételük volt, holtan feküdt a mezőn.
A fiatal angyal dühös lett és kérdezte az idősebbet, hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen.
- Az első embernek minden megvolt, mégis segítettél neki - vádolta.

- A második családnak kevese volt, és hagytad, hogy elpusztuljon a tehenük.
- A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak - mondta az idősebb angyal.

- Amikor a nagy ház hideg pincéjében pihentünk, észrevettem, hogy a falon lévő lyukban arany van. Mivel a tulajdonos olyan mohó volt és nem akarta megosztani szerencsés sorsát, betapasztottam a falat, hogy ne találhassa meg.

Amikor az utolsó éjszaka a paraszt ágyában aludtunk, jött a halál angyala, hogy elvigye a paraszt feleségét. Helyette odaadtam a tehenet.

Láthatod,

"A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak."(ismeretlen szerző)

 

 

 

Lábnyomok a homokban

Egyik éjszaka egy férfinek volt egy különös álma. Azt álmodta, hogy a tengerparton együtt sétál Jézussal. A lábnyomok a férfi életútját ábrázolták. Az egyik pár lábnyom az övé, a másik Jézusé volt.

Mikor a férfi életének az utolsó szakaszához ért, visszatekintett az egész életére. Azt vette észre, hogy életének legnehezebb időszakainál, csak egy pár  lábnyom van ahomokban, nem pedig kettő.

A férfit nagyon nyugtalanította a dolog, így Jézushoz fordult és ezt kérdezte:

"Uram!

Te azt ígérted, hogyha melletted döntök, akkor egész életemen át velem leszel. De ahogy végignézem az életemet, a legnehezebb időszakoknál csak egy pár lábnyomot látok.

Én ezt nem értem! Miért éppen akkor hagynál magamra, amikor a legnagyobb szükségem van rád!"

Jézus szelíd hangon így válaszolt:
"Drága gyermekem, Én szeretlek téged, és soha nem hagynálak magadra!

A legnagyobb megpróbáltatások és szenvedések ideje alatt valóban csak egy pár lábnyomot láthatsz.

De ez csak azért van, mert akkor a karjaimban hordoztalak."

(Mary Stevenson)

Nincs Furgon

Sok-sok esztendeje egyszer korgó gyomorral, üres zsebbel virradtunk a hálaadás napjára. Kopogtak. Kinyitottuk az ajtót, és egy férfi lépett be óriási élelmiszeres csomaggal, egy hatalmas pulykával, amihez még tepsit is mellékeltek. Nem hittünk a szemünknek.

- Ki maga és honnan jött? – csodálkozott apám.
- Egy barátjuk küldött – válaszolta az idegen – , aki tudja, hogy nélkülöznek, de visszautasítanák a közvetlen segítséget, ezért küldött engem. Kellemes ünnepeket!
- Nem, ezt nem fogadhatjuk el – szabódott apám.
- Pedig kénytelenek – felelte az ismeretlen férfi, sarkon fordult, és behúzta maga mögött az ajtót.

Ez az élmény maradandó hatást gyakorolt az életemre. Megfogadtam, hogy egyszer majd én is viszem annyira anyagilag, hogy másoknak ugyanígy segíthessek. Tizennyolc éves koromra kialakítottam a magam hálaadás napi rituáléját. Mivel szeretem a kötetlen megoldásokat, azt találtam ki, hogy egyszerűen bevásárolok egy vagy két család számára elegendő élelmiszert, azután küldöncnek öltözve felkeresem a legszegényebb környéket, és találomra becsöngetek valahova. Az ajándékba mindig elrejtettem egy levelet, amelyben leírtam gyerekkori élményemet. Beszámolómat az alábbi mondattal zártam: “Cserébe csak annyit kérek, hogy törekedjenek előbbre jutni, s egyszer ugyanezt cselekedjék valaki mással.” Számomra ez az évente ismétlődő szertartás nagyobb gyarapodást jelent minden pénznél, amit valaha kerestem.


Néhány éve újdonsült házasként New Yorkban ért a hálaadás napja. Feleségem búslakodott, amiért nem látogathatjuk meg a családunkat. Rendes körülmények között otthon tölti az ünnepeket, és amerikai szokás szerint elkezdi feldíszíteni a házat karácsonyra, most azonban a szállodában rekedtünk.

- Édesem, fenyőfa helyett miért nem öltöztetjük díszbe az életünket? – vigasztaltam, s elmeséltem neki, mit szoktam csinálni hálaadáskor. – Keressünk olyan helyet, ahol igazán értékelhetjük, amit elértünk, amire képesek vagyunk és amit valóban adhatunk. Gyerünk Harlembe!

A feleségem és az éppen társaságunkban lévő néhány üzletfelem nem lelkesedett túlságosan az ötletért.

- Rajta – unszoltam őket -, menjünk Harlembe, adjunk enni az éhezőknek! Nem a saját nevünkben adakozunk, mert az megalázó. Csak szállítók leszünk. Beszerzünk annyi élelmet, ami hat-hét családnak harminc napra elég. Megengedhetjük magunknak, hát tegyük is meg! Végül is nem a pulykaevésről szól a hálaadás napja, hanem erről: hálát adunk azért, amink van. Induljunk!

Mivel még egy rádióinterjú is várt rám, üzletfeleimet kértem meg, hogy először is kerítsenek egy furgont.

- Képtelenség – fogadtak a rossz hírrel, amikor a stúdióból visszatértem. – Egész New Yorkban nem lehet felhajtani egy fia furgont sem. A gépkocsikölcsönzők mindent kiadtak. Egyszerűen nincs furgon.
- Várjunk csak! – intettem őket. – Az a lényeg, hogy akarunk valamit, és meg is fogjuk valósítani! Cselekedni kell, és kész. Tele van a város furgonnal, csak nekünk nem jutott, hát gyerünk, és szerezzünk egyet!
- De már mindenhová telefonáltunk, és hiába – ellenkeztek.
- Ugyan már! Nézzetek le az utcára! Látjátok azt a sok furgont?
- Látjuk.
- Akkor gyerünk, szerezzünk meg egyet!

Először megkíséreltem kiállni az utcán közlekedő furgonok elé, de aznap megtanultam, hogy ilyen esetekben a New York-i sofőr nem fékez, hanem inkább a gázra lép.

Ezután a piros lámpánál próbálkoztunk. Odamentünk a veszteglő kocsikhoz, megkocogtattuk az ablakot, mire a vezető letekerte, és gyanakodva végigmért bennünket.

- Jó napot! – szólítottam meg. – Mivel hálaadás napja van, szeretnénk élelmet vinni Harlembe, a nélkülözőknek. Odafuvarozna minket?

A sofőr mindahányszor elfordította a fejét, őrült sietséggel felhúzta az ablakot, és szó nélkül elrobogott.

Végül módosítottunk a szövegen. Miután kopogásunkra leereszkedett az ablak, a következőt mondtuk:

- Ma van a hálaadás napja és szeretnénk segítséget nyújtani a hátrányos helyzetű családoknak. Volna szíves elvinni minket abba a hátrányos helyzetű körzetbe, amit kigondoltunk itt, New Yorkban?

Az új változat hatásosabbnak tűnt, de ez sem vált be. Erre elkezdtünk száz dollárt ajánlani a fuvarért. Ezzel már közelebb jutottunk a célhoz, de amint a sofőr meghallotta, hogy Harlembe készülünk, a fejét rázta, és faképnél hagyott.

Körülbelül két tucat esetben vallottunk kudarcot. Üzletfeleim már fel akarták adni a tervet, de én még győzködtem őket:

- A nagy számok törvénye alapján valakinek előbb utóbb igent kell mondania. Kisvártatva megjelent a tökéletes furgon. Azért tökéletes, mert a szokásosnál nagyobb lévén mindannyian beleférhettünk. Odasiettünk, kopogtattunk az ablakon, és érdeklődtünk a vezetőnél:

- Elvinne egy hátrányos helyzetű kerületbe? Száz dollárt fizetünk érte.
- Nem kell fizetniük – felelte a vezető. – Örömmel elviszem magukat. Ami azt illeti, meg tudom mutatni a város legelhanyagoltabb negyedeit – nyúlt az ülés mögé, és előhúzta a sapkáját. Ahogy feltette, szemembe ötlött a felirat “Üdvhadsereg”. A volánnál John Rondon kapitány ült, a dél-bronxi üdvhadsereg feje.
Ujjongva kászálódtunk fel a kocsira.
- Olyan helyekre viszem magukat, amelyekre nem is gondoltak – ígérte a parancsnok – , de áruljanak el valamit: miért találtak ki ilyesmit?

Elmeséltem neki a történetemet, és hogy azzal szeretném leróni hálámat mindazért, amim van, hogy valamit visszaadok belőle. Rondon kaputány olyan utcákba kalauzolt bennünket Dél Bronxban, amelyekhez képest Harlem Beverly Hillsnek tetszett. Először is megálltunk egy üzletnél, ahol felpakoltunk egy csomó élelmiszert, meg néhány kosarat, annyit, amennyi hét családnak harminc napra elég. Ezután elindultunk, hogy enni adjunk az embereknek. Olyan épületekben jártunk, ahol hatan vannak egy vizeletszagú szobában: önkényes lakásfoglalók villany és fűtés nélkül a tél küszöbén, patkányok és csótányok között. Lesujtó volt szembesülni a ténnyel, hogy itt élnek emberek, ugyanakkor felemelő élményt jelentett, hogy valamicskét jobbíthatunk a sorsukon.

Mindebből kitűnik, hogy bármit elérhetünk, ha elkötelezetten kitartunk mellette, és teszünk is érte. Efféle csodák naponta történnek – még olyan városokban is, ahol, “nincs furgon”.

(Anthony Robbins)

 

A nagy esőhiány tikkadtá, szárazzá tette a földeket. A fák fájdalmasan hullatták megfakult, elsárgult leveleiket. A fű a réteken kiégett. Az emberek nyugtalanul kémlelték a tiszta , kobaltkék eget.
Mivel mind szárazabb hetek követték egymást, és hónapok óta egy csepp eső sem esett, a helybéli plébános az eső kegyelméért könyörögve rendhagyó imaórára hívta az embereket a templom előtti térre.
A teret nagy sokaság töltötte be a megbeszélt órára. Sokan hozták el magukkal hitüket jelképező tárgyakat: a Bibliát, keresztet és rózsafüzért.
A plébános végignézett az embereken, és tekintete megállapodott egy kislányon, aki teljes komolysággal ült az első sorban.
A kislány egy piros esernyőt tartott ölében.

Imádkozni annyi, mint esőt kérni. Hinni annyi, mint esernyőt vinni magunkkal.

(Bruno Ferrero - Az élet: mindened ami van)

 

 Az öregember három kívánsága

Egyszer, egy öregember sétált az erdőben. Ráköszön egy alakra, az visszaköszön, és bemutatkozik: Szia, Én vagyok a jó tündér. Mivel rám találtál kívánhatsz tőlem hármat! De jól fontold meg, mert egyiket sem lehet visszacsinálni, és havonta csak egyet kívánhatsz!

És ez a bizonyos másik nő, akivel a feleségem kért, hogy randizzak nem más volt mint az ÉDESANYÁM, aki már 19 éve özvegy volt, viszont a munkám és a 3 gyerek miatt ritkábban tudtam látogatni, jóformán csak a nagyon jeles alkalmakkor. Még aznap este felhívtam, hogy menjünk el egy vacsorára meg esetleg egy moziba utána. „Mi történt, jól vagy, minden rendben?” kérdezte aggódva..
Talán nem is csodálom, viszonylag későn este hívtam és ez a meghívás eléggé váratlan is volt, mivel ilyen randink soha nem is volt még. „Semmi baj nem történt, csak gondoltam jó lenne egyet vacsorázni, beszélgetni.” válaszoltam. „Csak te és én”. Majd egy kis néma csönd után rávágta, hogy „Nagyon szeretném, ez nem is kérdés”.

Azon a pénteken ahogy érte mentem, hogy felvegyem a házánál egy kicsit ideges voltam, bár láttam rajta, hogy ő is elég izgatott a randi miatt. Az ajtóban várt, már a kabátját is magára vette. Még fodrásznál is volt előtte, a haja szépen begöndörítve és azt a ruhát viselte, amit a legutolsó házassági évfordulójukon vett fel. Úgy mosolygott mint egy angyal. „Mondtam a barátnőknek, hogy randink lesz, teljesen odavoltak” szólt egyből, ahogy beült az autóba. „Alig várják, hogy meséljek mi volt a találkánkon.”

Elmentünk egy hangulatos kis étterembe, úgy belém karolt mintha csak a First Lady lett volna. Éreztem, hogy milyen büszkén állt az oldalamon, mint, ahogy egy igazi anyának kell.. Miután leültünk elkezdtem felolvasni a menüt, mivel nem igazán látta tisztán az apró betűket. Ahogy olvastam, nagyjából a felénél felnéztem és láttam, milyen ámulattal bámul engem, egy kedves mosollyal az arcán. „Régebben mindig én olvastam fel a menüt neked amikor kicsi voltál” mondta majd a tekintetében látszódott is, hogy elmerengett ezeken a régi szép időkön. Nagyon kellemes, jó kis beszélgetés volt. Lényegében átbeszéltük kinek mik a jelenlegi dolgai, élményei stb. tehát jól elnyúlt, sőt olyannyira, hogy le is késtük a mozit is. Később, ahogy megérkeztünk a házhoz ezt mondta: „Mit szólsz egy következő alkalomhoz, de csakis ha megengeded, hogy a vendégem légy kisfiam” mondtam legyen, semmi gond.

„Milyen volt a randi?” kérdezte a feleségem, mikor hazaértem. „Nagyon jó, sokkal jobb, mint amit elképzeltem” válaszoltam neki lelkesen.

Pár nappal később édesanyám meghalt egy hirtelen szívrohamban. Nem tudtam semmit tenni, teljesen váratlan volt, így elbúcsúzni sem volt lehetőségem. Nem sokkal rá pedig jött egy boríték, egy előre kifizetett számlával, rajta az étterem neve, ahol a közös randink volt, benne egy cetlivel: „Előre kifizettem a számlát, mert nem voltam benne biztos, hogy már ott lehetek. Két főre, egyik a tiéd a másik pedig a feleségedé. Soha nem fogod megtudni, milyen fontos volt nekem az az este! Szeretlek fiam!”
Most már tudom, hogy milyen fontos, hogy kimondjuk: „Szeretlek” és azt a másikat akkor szeressük amikor lehet, amikor velünk van. Semmi más az életben nincs olyan fontos mint a családunk. Szánjunk rá elég időt és ezt akkor tegyük amikor lehet, ne akkor amikor már esetleg késő.,,